Ragadozó nyulak

Az ajtó nyílik, a felvonó békésen búg a földszintre érkezve. Már az alsó csarnok közepén jár, amikor kezében a kommunikátor megrezdül, a Tündér hangja átszökik a tömeg morajlásán.

— Akkor végeztél? Visszajössz?

Nem válaszol azonnal, egészen a mögötte záródó üvegajtóig hallgat. Az összeérő szárnyak elzárják a zajt, csak a város szellőjében csörgő falevelek festik alá lépteit. Az első kereszteződésig sétál. Megáll.

— Még nem. — tekintetét körbe fordítja — Az Iskolához megyek, beszélek Podissal, utána visszaindulok. Kértek valamit?

Leereszti a szerkezetet, lábai ismét mozdulnak, a főutat követve halad tovább, egészen a kerülethatár leágazásáig. A séta alatt jobbját sokszor a magasba lendíti, az emberszerű és az arra kicsit sem hasonlító polgárok kíváncsi pillantásait egy-egy intéssel nyugtázza. Felette a gigászi kivetítőkön pörögnek a képek, az őt játszó statiszta egy század előtt parádézik rajtuk.„A béke intézménye… Nevetséges!”Már a külváros felé tart, amikor a rádióból újra megszólal a lány hangja, de a féltő lágyság eltűnik belőle, nem is igazán tudja, mit hall a gépből.

— Nem kérünk semmit! Siess! Várunk haza!

— Igyekszem! — elmosolyodik — Már közel járok! Majd jelentkezem!

Szótlanul sétál, lábait önkéntelenül szedi egyre gyorsabban. A domb után már a fehér falak látványa fogadja. Nincsenek szállítók az utcán, a környék kihalt, de az épületből hangos zajok szűrődnek a szabadba. Egyre közelebb ér, újra szájához emeli a szerkezetet.

— Botako Tizedes, itt az Első Harcos! Merre van?

Átlép a kapun, de nem az ajtó felé indul, az udvart veszi szemügyre. A törmelék már konténerbe gyűjtve, a csupasz szürke föld tölti meg a teret a falak közt. Körbe indul, a hatalmas hátsó területen a bajtársakat pillantja, körülöttük a Békeszázad egy kisebb szakaszával. Szemetet zsákolnak. Feléjük indul, de a rádió reccsen, a Pantamo tisztes hangja megállítja mozdulatában.

— Első Harcos, itt Botako Tizedes. Iskola, második emelet, kettes ajtó.

Egyet int a távolba, de már fordul is vissza, a bejárathoz siet, a lépcsőn át az első szintre rohan. Végignéz a folyosón, fülében lüktetnek a szívhangok és a munka zaja. A szobákból szólnak.„Nincsenek itt mind a százan, alig, ha harmincan…”Újra fordul, felfelé halad tovább. Amint eléri a második emeletet, megtorpan. A gyerekek szobájának ajtaja szétbontva fogadja, alkatrészei ezer felé szétszórva pihennek a padlón. Közelebb lép, a keret kihajtott burkolata mögül egy sárgás bőr villan, Botako a portól csatakosan kotorászik a szerkezetben.

— Podis, mit csinál? — a kábelek közé leskelődik — Mi ez a borzalom?

— Műszaki felülvizsgálat, Uram! — karját mélyen belenyomja a keretbe — Az implantátumok mozgásfigyelő rendszerét javítom.

— A leskelődőt? — megvakarja tarkóját — Nem működött?

— De. — egy marék drótot szaggat ki helyéről — Eddig.

Összenéznek. Egy-egy gúnyos félmosoly, majd néma bólintás nyugtázza a műveletet. Eltűnik. A Pantamo tisztes szerszámot ragad, a szétbontott szerkezetet darabonként rakja össze. Feszülten figyel, álla alatt a megereszkedett bőr nagyokat rándul a grimaszolásban. Chris csendben vár, amíg az alkatrészek elfogynak a földről. A Tizedes zárásként egy palackból csepegtet rá, elkeni, majd a burkolat rögzítői is a helyére kerülnek. A termetes lény feltápászkodik, szerszámait összeszedve az emberre villantja groteszk vigyorát.

— Csak a magáé van hátra, Uram! — az első ajtóra mutat — Utána a Föderáció már csak elképzelni tudja majd, mi is zajlik idebent.

— Még én is csak elképzelni tudom. — végignéz a folyosón — Csupán egy ideiglenes támaszpont az iszkoláshoz. — köhint — Ez volt a terv.

— Volt, Uram? — megigazítja oldaltáskáját — Mi változott?

— Hát… — újra megvakarja tarkóját — Úgy tűnik, a csapat meggondolta magát. A Bátor Tízek maradnának…

Botako hátat fordít, belép a gyerekek szobájába. Nem szól, kezével int csupán befelé. Chris utána megy, az ajtó lezáródik mögöttük. Csak a koszos ablakon szökik be fény, a vészvilágítás inkább csak pislákol a padlószegélynél, a tisztes deformálódó izmai mégis tisztán látszanak az egyenruhán át.

— Nyugtasson meg, hogy nem élte bele magát a hadvezér szerepébe!

— Nem, Podis… — lehajtja fejét — De a bajtársak olyan eltökéltek voltak tegnap... Megzavarodtam. Azután a katonáink odakint…

— Nem katonák, Uram! — felmordul — Abban bíztam, ha valaki, akkor ön érteni fogja, hogy miért nem szabad úgy kezelnie őket.

— Én magát sem értem, Podis. — felnéz — Még nem jöttem rá, miért hozatta ide a Békeszázadot, ha csak csendben elszelelne a fiúkkal.

A tüdő hörögve telik fel, a fekete fehér egyenruha szálai megfeszülnek a Pantamo katona testén. Lassan fordul szembe az emberrel, szemeiben a pupillák a félhomály ellenére is összeszűkülnek.

— Békeszázad? — egyet előre lép — Gyerekek puskával! A bürokrácia által megzsarolt, kényszersorozott újoncok! Egy újabb Morbir Nomosi dicső hullahad! — prüszkölve köp a földre — Nem volt választásom.

— Nekem sem sok maradt, Podis. — szemöldöke megrándul — Száz egyenruhás kicsempészése nem fog menni, ha gyerekek, ha nem.

— Nem úgy tűnik, mintha elgondolkozott volna rajta, Uram.

— Nem is. Azt hiszem, kilátástalan a helyzetünk. Ezért jöttem ide.

A kereszt alakú szerszám szárai ropogva hajolnak meg a sárga marokban. Egy hangos röffenés tölti meg a szobát, majd csend lesz. A Tizedes végigméri az embert, tekintete a barna szemeken áll meg.

— Ön mit akar, Uram? Menni, vagy maradni?

— Fogalmam sincs. — Botakora néz, de mégsem őt látja, előtte a két gyerek lebeg a Tündérbe kapaszkodva — Őszintén nem tudom.

— Nem bánnám, ha gyorsan döntene. — felettesét megkerülve az ajtót nyitja, majd kilép a folyosóra — Egy század várja a válaszát.

— Tudom, Podis. — utána fordul — De nem tudom eldönteni.

A katona nem felel, az első szobához megy, majd bontani kezdi a keret burkolatát. Chris lassan sétál utána, de ő sem beszél, csak nézi a furcsa rögzítőcsapok szaporodását a padlón. A fém lepattan, az emelőszerkezet mechanikája tárul szemük elé. A vaskos sárga ujjak finoman érintik a fogaskerekeket, halk kattogással fordítják őket.

— Nem gondolkozott el azon, hogy mi vár ránk, ha itt maradunk?

— De, Podis, gondoltam rá. — sóhajt — Néha elkalandozom, de olyankor rendszerint arcon csap a valóság. — köhint — Most is.

— Kalandozásai közben eljátszott a gondolattal, hogy a kígyótól is megszabadulunk? — egy spirálos csövet pattint ki helyéről — Lefejezzük a mérgező gépezetet és egy békésebb világban élünk?

— Nem mondom, hogy egy-egy éjszaka nem játszottam el a gondolattal. — lesüti szemét — De nem láttam lehetségesnek.

A szerkezet halk sziszegéssel engedi el a levegőt, a kis fogaskerekek megpördülnek, az ajtólap nyikkan, egy tenyérnyit csúszik le, majd megáll a keretben. Botako megbillenti fejét, oldalra les, majd sóhajt.

— Nem is lehetséges. — szerszámával a mechanika mélyére nyúl — Ha erővel tolja félre, valami még rosszabb jöhet a helyére. A Felső Ház a hatalmát nem fogja csak úgy elengedni, ha Thammis ül ott, ha senki.

— Látom, nem csak én töltöm az éjszakáimat elkalandozással, Podis.

— A századdal ellentétben én másképp gondolom, Uram. — a szerkezet nagyot reccsen — Maradni szeretnék. Látni egy jobb világot.

— Mégis menni készül. — sercegve vakarja tarkóját — Mint a többiek.

Egy rövid kattanás után Botako kihúzza kezét a gépből. A megmerevedett mechanikából egyesével kezdi kiemelni a fogaskerekeket. Nem kapkod, darabról-darabra rendezi el őket a padlón, majd a lecsupaszított tengelyek közé nyúl.

— Felelős vagyok a kilencért és a százért. — újabb rövid kattanás — Pont úgy, ahogy ön a kettőért és ha jól sejtem, újra az egyért is.

— A kettővel könnyű. — kifújja lélegzetét — Az egyel már nehezebb. Ő idetartozik, nem tudnám rábeszélni, hogy menni akarjon.

— Csak erről van szó, Uram? Az egy miatt nem tud dönteni?

Egy rezdülés indul el hátából, egészen ujjai végéig szalad.„Tényleg így lenne? Ezért?”A szikra is megmozdul, gerincében fel-le száguld, apró kis pulzálása mégis inkább csak furcsa lüktetés, mint valódi bökések. Messze kerül az Iskolától, ötszáz évvel előtte jár, egy csata utolsó perceiben. Sokszor látta már az eleső harcosokat, a megmaradók térdelését és a Föderáció győzelmét. Nomah nevének diadalittas kiáltásai közt azonban egy csendes gondolat végül mindig elnyomott minden más zajt.„Nem jó ez így… Nem helyes.”Az acél csengése hozza vissza a szobába, Botako egy újabb marék furcsa alkatrészt terít el maga mellett a padlón. Egymásra néznek.

— Azt hiszem, nem, Podis. Nem csak. — sóhajt — Csak nem jó ez így.

— Ön fiatal, Uram. — egy erős rántással kimozdítja a hátlapot — Jóval fiatalabb, mint amit gondolnak önről. — az acél csengve ér a földre.

— Annyira azért nem. — tekintetét a fémben csillanó tükörképe felé fordítja, majd megsimítja arcát — De öregebbnek nézek ki, az biztos.

— Ahhoz éppen elég fiatal, hogy idealista legyen. — rövidet krákog — De idealizmussal nem fogja elérni, hogy bármi jobb legyen. Más kell.

Újabb acélok csilingelnek a padlón, Botako mozdulatai egyre gyorsabban követik egymást. Az emelő szétszedett szerkezete mögött egy másik is már csak részben néz ki valami egésznek, abból is határozottan szedegeti a darabokat. Chris mögé áll, beles az üregbe.

— Más? — közelebb hajol — Mint egy nyílt összeütközés?

— Más. — hátra pillant — Mint a jó helyre fúrt alagutak, amik között végül összeroppan a föld és lerántja azt, amit le kell rántani.

— A század nem ásni akar. — megérint egy fogaskereket — Menni.

— Gyerekek. — kitépi a kábeleket — Nem tudják, hogy áshatnak is.

Chris tekintete a színes drótok felé fordul. Halkan sercegnek a szorításban, fémes végeiken megcsillan a vészlámpák fénye. Felegyenesedik, ujjaival megérinti a rangjelzése acélját. Elmosolyodik.

— Valaki megmondhatná nekik. — meglöki tizedese vállát — Valaki, aki elég öreg és cseppet sem idealista. Talán ők is kedvet kapnak ásni.

— Talán. — a drótcsomót maga mellé teszi — De talán azt is elmondhatná, hogy az alagút bármikor beomolhat. Jóval a cél előtt is.

— Ha nem mondaná el, talán nem is lenne jobb azoktól, akik alá az alagutat ásnánk.

— Ásnánk, Uram? — feláll, száján kiszélesedik groteszk mosolya — Csak nem ön is kedvet kapott hozzá?

A kérdést egy néma sóhaj követi. A szikra pulzál, egyre vadabbul lökdösi az embert, ő mégis hallgat, hosszú perceken át mered maga elé. A tisztes mosolya nem halványul, lassan hátat fordít, a géphez guggolva elkezdi összeszerelni a szerkezetet. Nem kérdez újra, szinte hangtalanul dolgozik, csak az acélok csengése furakszik a lélegzetek süvítése közé. Elfogynak a darabok, egy hangos szisszenés és a szerkezetben megfeszülnek a fémek. Nem zárja le a fedelet, feláll, oldaltáskájából egy palackot húz elő. Egy-egy csepp folyadékot löttyint a gépbe, ujjával elmaszatolja. Megérinti a panelt, az ajtólap leereszkedik, majd az újabb tapintástól felszalad. Nincs csikorgás, csak a két csattanás, semmi más. Ismét felettesére néz, bólint, végül átlép a küszöbön. Nem megy messzire, éppen csak a fal mögött áll meg.

— Ez nem ilyen egyszerű, Podis. — suttogja az ablak elé lépve — Nálam már semmi sem az. — ruhaujjával dörgölni kezdi az üveget — Az elődöm eljátszotta az Első Harcos szerepét. Még most is érzem a bűntudatát az elégett életekért. Én nem vagyok katona, sem vezér.

— A szikra zavarja össze uram? — nem közelít, háta a folyosó falán dobban — Ami a csatában védte, az nem hagyja most dönteni?

— Ez sem ilyen egyszerű. — elemeli kezét, kinéz az apró folton az udvarra — Nomah bosszút akar, de neki nem volt sem családja, sem a Bátor Tízek vagy a Békeszázad. Csak ő volt és a véres háborúi.

— Ön mit akar, Uram?

Némán bámul a törmeléket zsákoló bajtársakra, de torkában minden lélegzettel egyre jobban érzi a szorítást. Elfordul, szeme megakad a ruha ujján. A szürke szövet fekete az ablak mocskától. Leráza.

— Egy békés életet, Podis. Mindenkinek. — elindul az ajtó felé.

— Azt nem adják ingyen, Uram. — táskájába nyúl, megkotorja, majd egy kulacsot húz elő — A béke csak akkor béke, ha mindenki őrzi. — meghúzza, egy nagy korty gurul le — A Felső Ház mást tervez, elég csak itt szétnéznie, a Centaco Maximon. — az üveget Chrisnek nyújtja.

— Sör? — megérinti, de nem veszi át.

— Víz. Nem iszom éhgyomorra. — meglötyköli.

Az ember magához veszi, nagyot kortyol, de nem adja vissza azonnal. Felismeri. A sajátja, ő maga nyomta a Tizedes kezébe a Morbir Nomos felszínén. Belehasít egy érzés, amit már mélyen eltemetett. Újra hallja maga körül a Császár hamis szavait, ismét átéli a pillanatot, amikor gőgös bosszúvágya elégette a józan gondolatait. A szikra lüktet, pont, mint akkor is, ott a kígyó sötét vermében. Visszanyújtja kulacsát.

— Hogy érti, hogy itt, Podis? — megtörli száját — Mi van itt?

— Gyártás. A fővárostól északra és nyugatra is.

— Mit gyártanak?

— Hadihajókat. — elteszi az üveget — Lövegeket. Páncélt. Háborút.

A falak egy lélegzetig megpördülnek az ember körül. A szó után a szikra nagyot ránt rajta, nem lüktet, valósággal áramütésként löki az ablak felé. A kereten támaszkodik meg, egész testét elönti a verejték.

— Megvédjük határainkat… — suttogja zihálva — Ezt mondta Thammis Nomahnak ötszáz éve. Így kezdődött. Hadihajókkal. — arcát ruhájába törli — De a határokat nem érték el soha. Minden csata kijjebb tolta őket, mindegy volt, hogy Vitmiss, vagy kalóz terület.

— Akkor a neheze meg is volna. — termetes tenyereit egymásba csapja — Azt már tudjuk, merre kell ásni. Most az a kérdés, hogy elkezdjük-e a munkát. — tovább sétál, elindul a hosszú folyosón.

Még nagyban zihál, az ember mégis a távolodó tisztese után szalad. A nyitott ajtókon át már nem csak az üres szobák várják, szerelékek, felszerelés és egy-egy félbe hagyott ágy is elé kerül. Utoléri.

— Hogy érti, hogy merre? — kifújja magát — A bányák? Az acél?

— Az alkatrész összeszerelő üzemek. — nem lassít, még csak rá sem néz — Bányájuk sok van, akárcsak munkás foglyuk is. — a lépcsőn lefelé halad tovább — De szakképesített rabszolgájuk az kevés, a reaktorok és a fegyverek alkatrészeit más rendszerekben építik össze.

Elérik a földszintet, a lépcsőházból Botako az udvarra siet, az épület első kupolás csarnokát megkerülve áll meg, tekintetét a katonák felé fordítja. Nem szól semmit, csak a dolgozó társaságra mered. A Bátor tízek közlegényei hetven katonát rendezgetnek. Nem kiabálnak, nincs parancs sem, mégis minden egyre rendezettebb körülöttük.

— Egyszerűbb lenne a hajókat itt elintézni. — kezét magasra emelve int Novis felé — Egy csendes estén, amikor nincs ott senki. Bumm.

— Az terrorizmus, Uram. — elmosolyodik, de a szája görcsösen görbül — Csak még több háborút szül. Az összeszerelő rabszolgatelepek felszabadítása ott fáj, ahol kell. A zsebüknél és a megítélésüknél.

A takarító brigád zsákokkal megpakolva vonul a páros felé. Közel hetven katona és a kilenc bajtárs hordja a nehéz terheket, egy-egy biccentéssel tisztelegnek, a kupola íve mentén a kapuhoz döngetnek.

— Most kell válaszolnom, Podis? Azonnal?

— Nem, Uram. — tekintetét az ereszkedő nap felé fordítja — Aludjon rá egyet. Az sem baj, ha kettőt, de ha jó ötlete támad, azt szívesen meghallgatom.

— Alszom rá egyet. — a kapu felé indul — Talán kettőt. Ötletelek is.

A kopár talajon átvágva megáll a rácsos szárnyak között. Megfordul, végignéz az iskoláján, majd az ablakok mögött elsuhanó árnyalakokon.„Itthon… Ők már itthon vannak…”