Csilingelő kelyhek

A rezgés szétterül, a hűvös kérdés elenyészik a járda felett. A gyerekek tovább gáncsolgatják egymást, Mona és ellenfele is folytatja a kísérleteket. Chris rezzenéstelen tekintettel bámul feléjük, mégis lábai apró lépésekben közelítenek a fal takarása felé. Mély levegőt vesz.

— Minek köszönhetem a megtisztelő jelenléted, Alena?

— Marcoért jöttem, de mint látom, még nem végzett.

A vezér még egy utolsó pislantásig néz a tanítványokra, kihúzza hátát, élesen fordul, átlép a nyitott szárnyak között.

— Örülök, hogy jöttél. — mosolyt erőltet arcára — Beszélni akartam veled. — megköszörüli torkát — A listádról, a Kutterről, az Üresről...

— Nem mintha tárgyalóképes helyzetben lennél, de sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá. — a fiúra pillant — Nem ezért vagyok itt.

A zöld szemek hidegen tekintenek a távoli mozgásra, a páncél alatt is szabályos a lüktetés, akárcsak a lélegzetek üteme. A nő Védence nagyokat esik, egyik-másik után még nyögdécselése is elér a kapuig, mégis a legkisebb rezzenés sem mutatkozik a kihűlt arcon. Üres.

— Miért küldted ide, Alena? — a tekintet fókuszába áll — Ma miért?

— Nem küldtem. — pislant — Magától jött, Daviddel találkozni.

A mozdulat természetes, mégis a Stratéga meglátja, amit nem lehet. A lélegzet katonás, de az az egy dobbanás más volt a két szó alatt.

— Nálad ez pont így megy, nem igaz, Boszorkány? — szélesedik a mosoly — Az ember csak szól, hogy menne valahová és te engeded.

— Marco nem ember. — egy szemöldök rándulás után karcosodik a hang — David, Elena és Mona sem az. Egyedül vagy a Föderációban.

— Akkor a hercegnős szigort csak nekem tartogatod? Ugyan már!

— Még nem válaszoltál, Chris. Jól szórakozol?

A Mester meghajol, a kis társaság magát leporolva viszonozza. A nap már lefelé tart, de a fiúk még nem indulnak, a talajban ütött gödröket gereblyézik, pedig a Mossamic már az ajtó felé tart.

— Nem tudom. Te jól szórakozol, Alena?

— Rajtatok mindenképp. — egy félmosoly görbül — Veletek kevésbé.

Egy kiáltás hasít át a kert felett. A Hercegnő összerezzen, pedig csak David gáncsolta el Marcot, a hangot artikulálatlan vihogás követi. Már a kisfiú fekszik a földön, a nagy nyújtja érte a kezét. Együtt kacagnak.

— Marco jól szórakozik, nem gondolod? — sóhajt — Ő szeret itt lenni.

— Nem érdemes hozzászoknia. — hidegen néz az emberre — Az első toborzáson megöleted magad. Ha szerencséd van, Davidet talán nem.

— Ez fenyegetés vagy figyelmeztetés, Alena? Esetleg mindkettő?

— A fantáziádra bízom. — hangosan köhint — Egyellőre.

Marco a kapu felé pillant, száján a görbület íve megváltozik, amint anyját meglátja. Búcsúzik a többiektől, de már szalad is, a házigazdához érve csak egy halk suttogást hallat.

— Köszönöm, hogy jöhettem! — mosolyogva álla Hercegnő mellé.

Chris utánuk fordul, a fiú mozgását fürkészi. Ugrál, kalimpál, vadul gesztikulál. Mesél, mint egy gyerek. Alena vállát átkarolva magához húzza, nem pillant vissza, csak összeölelkezve távolodnak. Mossamic is búcsúzik, elindul kifelé, de egy csípést még megenged előtte.

— Nem szokásom más munkájába beleszólni, Első Harcos. — karjait összefogja maga mögött — De az egyensúly fontos. — bajusza alatt görbül a mosoly — Az iskolai szállásom ügyében nem intézkedett.

A kedves gúnyt a két Védenc nevetése követi, még Mona is elenged egy rövid kacajt. A nap első őszinte öröme melegséggel önti el a vezért, de nem tart sokáig. A távozó Mester után nézve a Marcot ölelő Hercegnő képe azonnal eltünteti a Tündér mosolyát. Chris az őrséghez fut, egy rövid üzenetet hagy Botakonak és két újoncot magával húz.

— Mona, a fiúk elkísérnek benneteket a kórházba. — megsimítja a lány arcát — Pakoljatok össze és menjetek át a lakosztályomba.

— Miért, hova mész? — a suttogásba remegés szökik — Miért most?

— Zagir Ezredeshez. — szemöldöke összerándul — Nyomozok egy kicsit, hátha ki tudom egyenlíteni az esélyeket. Az egyensúly fontos.

— Alena mondott valamit? — közelebb húzódik — Megfenyegetett?

Az ember nem felel, a Tündér mégis bólint, a Védencek kezét megfogva indul el a katonák között. A gyerekek hangos zsivajjal lépnek a kövezett útra. A Fehér Lovag ismét futni készül, egy gyors hívás előzi meg, éppen csak jelzi, hogy hamarosan érkezik. Meglódul.

Az út kicsit hosszabbnak tűnik, mint visszafelé, de a kevés többlet a Stratégának kedvez, gondolatait rendezgeti, Alenán keres fogáspontot, mégis újra és újra Marconál lyukad ki. Elér a főépülethez, az utat már magától is tudja, egészen az iroda ajtajáig tartja álcáját. A sisak végül lekerül, úgy érinti a panelt, az ajtó szinte azonnal kitárul. Az acél csattan az ember mögött, a hűvös üdvözléseket és a kimért tisztelgést csend követi. Chris zavarodottan forgolódik, a fekete sisak tükröződése is szokatlanul mozgalmas. A tüdők egyszerre telnek.

— Miben segíthetek, Első Harcos?

— Soroljam, Ezredes? — megvakarja tarkóját — Rövid az este.

— Prioritás, Uram! — nyakán egy izom roppan a fordulásban — Remélem a szó jelentésének megértésében nem kér segítséget.

— Abban nem. — felnevet, de a kacaj elhal — Lehet, hogy a priorizálásban viszont nagy szükségem volna a segítségére.

Zagir végignéz a billegő elöljárón, sisakja alól kiszökik egy fújtatás hangja. A fiókhoz lép, beletúr, majd öt kis táblát tesz az asztalra, felettük egy íróeszközt fektet el, egy széket húz eléjük.

— Írjon le ötöt, Első Harcos! — visszaindul a fiókhoz, dermesztő csattanással zárja be — Ha megvan, addig rendezze, amíg jó nem lesz!

— Kevés a tábla, Ezredes. — megfogja a tollszerű szerszámot — Még…

— Ötöt! — leül székébe — Szóljon, ha kész! — elmerül termináljában.

A gondolatok felkavarodnak, egy kevés dac is megakasztja a csikorgó tekervényeket. Nem szól, csak mélyeket szuszog. Lassan csillapodik, végül mozdul a toll kezében, egészen belefelejtkezik a Marcoval szerzett tapasztalataiba.„Vitmiss fegyver… Bánya… Felszabadított rabszolga… Kettős személyiség… Magas beosztás…”

— Látom, Enerin továbbra is mozgatja a fantáziáját, Uram!

A hang hirtelen éri. Felnéz, de a másik szék már üres, Zagir mögötte áll, válla felett bámul rá a sötét üveg mögül.

— Enerin? — szemei elkerekednek — Ő nem ő. Más személy. — a fémkesztyűje ujjai sercegnek hajában — Nem is írtam le Enerin nevét.

— Közvetlenül nem, Első Harcos. — a fekete kesztyű előre nyúl — De ha a sorrend megfelelő, akkor mégis itt van az asztalon.

— Felcserélte. — lenéz — Miért a bánya van elől? Hogy lesz a Vitmiss fegyver második? — visszarendezi — Ez nem Enerin, Ezredes! Valaki…

— A bányákból vitték a fegyvernek szánt Vitmiss gyerekeket a kísérleti telepekre. — Zagir újra tologatni kezdi a táblákat — Enerin a magas beosztásából adódóan rájött erre. — ujja tovább mozdul — Nem állt ki nyíltan a kegyetlenség ellen, kitalált egy alteregót. Magukat terroristának álcázva szabadítottak fel ilyen intézményeket.

A halk szavak megrázzák az ember dobhártyáját. A szikra egyre vadabbul tépi gerincét, a Stratéga kapkodva számol, a semmiből rázuhanó összefüggéseket rendezi. Csend lesz. Egy szó marad meg.

— Magukat? — felnéz — Enerin nem egyedül dolgozott?

A tiszti lélegzet egy rezdülésig megakad. Zagir fordul, visszasétál székéhez, de nem ül le, fejét forgatva áll, mintha nézelődne. Terminálját veszi kezébe, csendesen böködi tovább, csak egy tónustalan kérés szökik ki a sisak alól.

— Segíthetek még valamiben, Első Harcos?

— Az Enerin aktákra van szükségem, Ezredes!

A halk kérést hangos némaság követi. Zagir katonás mozdulatlansága szokatlan zajjal jár, talpa alatt serceg a padló, tarkóján a fekete sisak finoman súrolja egyenruháját. Lélegzete szabályos, de a lüktetés nem.

— Az Enerin nyomozás eltávolításra került a központi adatbázisból, Első Harcos. — ujja rándul a kijelzőn — A kivégzést követően törölték.

— Nem azt mondta, hogy nincs meg, Ezredes. — elmosolyodik — Azt sem mondta, hogy nem tudja átadni.

— Nem, Első Harcos. Nem mondtam.

— Ezredes… — mélyet sóhajt — Morhon, kérem, segítsen!

A csend is elhalkul. Zagir újra mozdulatlan, előtte a terminál kijelzője fényesen vibrál. A lámpák tompán zizegnek, az iroda levegője sem rezdül egy pillanatig. A képernyő kialszik, a sisak fordul.

— Miért?

— Mert én sem akarok bűnöző lenni.

Halk lépések viszik asztala mellé az Ezredest. A terminál koppan, a falon egy szimbólumot érint. Egy páncélozott kis ajtó elől húzódik el a burkolat. A panelja villan, kinyílik a szerkezet. Pár papír, egy marék adathordozó és egy kép pihen benne. Alig egy villanásig látja, mégis azonnal megérti, mit lát. Három kék bőrű, zöld szemű lény, katonai egyenruhákban. Egy idős, viharvert forma áll középen, jobbján egy Zagir alkatú, balján egy jóval fiatalabb, kissé esetlen figura. Az Ezredes a kezébe veszi, elfekteti az asztalon és végigsimítja. Kikotorja a többi holmit is, éppen csak lelöki valahova. A páncéltároló üres, mégis újra belenyúl. Valami kattan, majd négyet reccsen. Az alsó acéllapot felbillentve nyúl a mélyére. Egy kis eszközt húz ki onnan, apró adatőrzőt. Fordul, az ember elé sétál. Átnyújtja, de nem ereszti.

— Félnem kell magától?

— Csak amennyire nekem magától, Morhon.

Az eszköz gazdát cserél, az ember mégsem mozdul, karját nem engedi le, csak tartja a parányi tárgyat. Tekintete a sisak tükrére tapad, magát látja, mégsem azt nézi. Elmosolyodik.

— Még egyszer, utoljára, nincs kedve nyomozni egy kicsit, Ezredes?

— Nincs, Első Harcos… De a megoldatlan ügyeket nem állhatom.

A kedvtelen nyomozás az estéből-éjszakába nyúlik. Nem lépnek ki az irodából, Chris mégis egy másik világban érzi magát, munkatársa mániás bélyegét egyre indokoltabbnak látja. Helyszínek felvételei, millió kép és háromdimenziós téradatok közt kutatnak. Nem mondja, mit keres, hagyja, hogy Zagir végigvezesse mindenen. Harminchét bolygón járnak, összefonódó ügyek, szerteágazó kapcsolatok tucatjait vizsgálják. Vérrel spriccelt falak, Vitmiss gyerekekkel töltött tömegsírok és rettenetes gépek borzasztják, de az ember csak egy dologra fókuszál, szeme villanásonként szűkül össze. Lábnyomokat néz, furcsa, torz elmozdulásokat bennük. Enerin vesztét egy hős Beraddo eltitkolt betegsége és az elrontott adminisztrációs űrlapja okozza. Chris már tudja jól, kié, mégis megrázkódik a neve láttán. Morbor nem beszél, de az üzenetnaplói alapján a titkosszolgálat a kísérőhercegnő eltűnéseiben megleli a mintát, Zagir Ezredes vaskos dokumentációit felhasználva. Az egykori Beraddo hős a Császár kegyelméből élhet, de Enerin ellen kiadják a begyűjtési parancsot. Az utolsó felvétel a letartóztatás estéje. Az ajtó felcsapódik, a nő egy nyitott ablaktól sétál vissza, egy itallal kezében néz a fegyverek csövébe. Mosolyog. A kiáltások kereszttüzében issza ki vörös likőrjét, kecsesen mozdul, üres poharát egy félig vízzel teli mellé teszi. A kelyhek csilingelnek, a törékenynek tűnő testet a földre taszítják. Nem áll ellen, pedig Tokan Mojet példás tanítványa, mégsem küzd, csak mosolyog. A lakosztályt átvizsgálják, de nincs más személy odabent, csak pár Olanee gyerekruha és egy utolsó torz nyom a szőnyegbe süllyedve. A felvétel időkódja, tizenkét éves. Amikor az anyag elfogy, már sötét az ég, a csillagok is fényesen ragyognak. Felállnak a székekről, órák óta először néznek egymásra.

— Ennyi, Első Harcos. — ismét átadja az adatőrt — Zsákutca.

— Hát, Ezredes... — mosolya kiszélesedik — Igaza volt.

— Abban, hogy zsákutca?

— Abban, hogy nem egyedül dolgozott. — fordul — Megoldotta.

Nem magyarázkodik, a panelt érinti, a kitáruló ajtón mégsem lép át, még egy gondolat kikívánkozik belőle.

— Morhon. — felnéz — Nem tudhatta ki ő. Nem a maga hibája. — felhúzza sisakját — Az ügy ezennel lezárva. Ez parancs!

Elindul. Átvág a városon, nem fut, de nem is sétál. Markában a szerkezetet szorongatja, előtte újra és újra pörögnek a képek. Mosolya széles, de amint eléri az utolsó sarkot, lépésenként érzi eltűnni ívét. Hazaér, de mégsem igazán. Kísértetként halad, lopakodik és mégis kapkod. Az ajtó túlfelén egy Tündér várja éberen. A kanapén gubbaszt, szótlanul nézi végig a páncélból kivetkőző embert. A Fehér Lovag megpihen, de Chris még nem végzett. Mona táskájába nyúl, a Sötét Lidérc köpenyét ölti magára. A kék szemek nem rezzennek, csak a szuszogás tölti a tüdőt a halk kérdésre.

— Megtudtál valamit Alenáról? — összehúzza magát — Marcoról is?

— Alenáról pont eleget. — lehajtja fejét — Marcoról is kiderült ez-az.

— Nem tűnsz elégedettnek. — sóhajt — Csalódtál a Boszorkányban?

— Nem. — elmosolyodik — Csak rossz, amit meg kell tennem vele.

A marok kinyílik, a kis eszköz megcsillan a lámpafényben. Mona elkerekedett szemmel nézi, a kanapéról felállva közelebb lép. A tekintetek találkoznak, az ember ujjai görcsösen mozdulnak.

— Óriási a kísértés… Ezzel a saját módszerével tarthatom sakkban, akár örökké is... — kihúzza magát — Alena Enerin társa volt... — összeroppantja — De nem voltak bűnözők. — leszórja a szilánkokat.

— Hiba volt összetörni. — óvatosan átkarolja, megérinti ajkaival — De örülök, hogy megtetted.

A fekete köpeny tépázza fókuszálatlan erőterét, még a lány testének melegéből is eszeget egy keveset, mégsem mozdul, tüdejét egészen megtölti a kedves illattal. Egy szoros ölelés után eresztik egymást.

— Most újra el kell mennem, de sietek vissza. Segítesz nekem?

A Tündér a kijárathoz kíséri, kinyitja az ajtót, majd követi a liftig.

— Hová mész? — suttogja a lakosztály felé lesve — Keresni fognak.

— Megegyezem a Boszorkánnyal. Ha felkelnek, ölelgesd meg őket!

Mona megérinti a panelt, de ujjai remegve csúsznak le az üveglapról. Csendesen fordul a várakozó Lidérc felé, karjait újra köré fonja. Szorítja magához, mintha utoljára érinthetné. Szíve vadul ver, a csengő felvonó hangjára lélegzete is elakad, csak egy gondolatra futja.

— Vigyázz magadra!

— Úgy lesz! — elmosolyodik — Sietek vissza!

Az előcsarnokba érve a piros fények nem villannak, a Recepciós a köpenyt pillantva fontosnak tűnő dolgai felé fordul, hangosan csörög, még a pult kis gépének dallamát is elnyomja zajongásával. Az utcán a Sötét Lidérc az árnyas részeken halad tovább. Fülét hegyezi, az éjjeli járőröket kerülgeti. Átvág a városon, fejében már az éjszakánként bemantrázott irányt követi. A rezidenciához közelítve egy fehér falat pillant, az első védvonalat a Boszorkányok vára körül. A közel négy méteres kerítés egyszerre rejt a kíváncsi szemek elől és képez akadályt a behatolás ellen.„Egy hibája van. Lidércek ellen nem hatásos.”

Egy csendes nekifutás, majd a támpillérek közt három oda vissza szökdelés és már a fal tetejéről kémleli a belső őrjáratokat. A második védvonal, az egymásra pillantó őrszemek hada. Látótávolságon belül masírozó fegyveres párok.„Az éberség hiánya a gyengéje...”A falról elrúgva magát a díszes kert közepén landol. Hangtalan érkezését követően lopakodva halad a belső gyűrű felé. A kupolaszerű épület tíz emeletes, de Alena lakosztálya az ötödiken van.„A fény világít. Még nem alszik. Nagyszerű!”A kókadozó őrök közt szinte akadálytalanul suhan a köpeny. A fal tövében a kiálló szellőzőket méricskéli, felugorva kapaszkodik az elsőben, karjaival tovább lökve magát észrevétlenül halad felfelé. Az ötödik szinten oldalra mászik. Az ívesen hajló fal remek támogatás az ablakig. A vékony párkányon megállva keresi a bejáratot, de szükségtelen. A döbbent zöld szempár az üvegen át a köpenyes alakra mered, egy pisztolyt szorongatva. A Lidérc egy rövid mozdulatig fedi fel magát, de egy percig bámulnak egymásra, mielőtt az ablak kinyílik előtte. Beugrik, tenyereit jól láthatóan előre nyújtja.

— Te mit keresel itt? — a fegyver megcsörren kezében — Mi történt?

— Beszélnünk kell! — leengedi karjait — Eltennéd kérlek? Ijesztő!

A Hercegnő egy rövid sóhajig néz pisztolyára, azután hátat fordít, az asztalra fekteti, de nem mozdul újra, csak áll mellette. A dolgozó szobája mentes a Noramanon látott pompától. Nincs vakító csillogás, csak fa és kő. Minden tompa és egyszerű, csupán a színes virágok illatoznak cserepeikben.

— Miről akartál beszélni, ami nem ért rá illendőbb időben?

— A listád. — mellé sétál, zsebéből átnyújtja a papírt — Visszaadom.

Az összehajtott titkot Alena apró gombóccá gyúrja, de nem dobja el, kezében őrzi. Nem néznek egymásra, ki-ki a maga kis pontját bámulja a fal kövezetén. A lélegzetek mélyülnek, a csendet végül a nő töri meg.

— Jó, hogy nem a másikban jöttél. — a hang egy rezdülésig megmelegszik — Ha azzal kapnak rajta, azt nem magyarázod ki.

— Ez nem hivatalos látogatás, Alena. A Fehér Lovag most pihen.

— Én a másikról beszélek. — elmosolyodik — A feketéről.

Mintha nem is hallaná, Chris nézelődni kezd. Fejét el-elfordítja, de szeme sarkából már csak a Boszorkányt lesi.

— Végeztünk? — a kis galacsint tovább morzsolja — Ennyi?

— Nem. Átgondoltam mire van szükségem. — kihúzza magát — Marco... Magammal viszem az első útra.

— Mit remélsz tőle? — Alena elindul az ablak felé, tekintete a csillagok közé mered — A bőrödbe bújva integetne a közönségnek?

— Az Üres Marcora van szükségem. — utána fordul — A Második Harcosra.

Egy remegés fut végig a nő ruháján, kezét szája elé emelve fojtja vissza leheletét. Egy rövid pillantásig néz hátra, megvillantja mosolyát.

— Vele végeztetnéd azt, amit Mona neked nem enged? — elkacagja magát — Attól tartok, nem jól gondoltad át a helyzetet.

— Velem kell megküzdenie…

Alena megfordul, már egy magabiztos vigyor csillog ajkai közt, de a szavak lassan elveszik jókedvét. Csendesen hallgatja, ahogy a Stratéga felfedi a tervet. Beszámol a harcosok toborzásáról, majd a rabszolga telep felszabadítását magyarázza. Az Első Harcos látványos közbelépését és a Sötét Lidérc menekülését vázolja.

— Mit gondolsz, Boszorkány? Összejöhet?

Nincs válasz, a nő kimért léptekkel a szekrénye felé indul. Egy kristálykelyhet fog ujjai közé, vizet tölt egy díszes palackból, a folyadék finoman hullámzik kezében. Csendesen kortyolgat, még nyeléseit is visszafogja, de keblei alól a lüktetés egyre vadabb ütemben zakatol. A pohár végül megáll egy korty után.

— Kegyetlen így elbánni egy finom mozdulatokkal dolgozó bábmesterrel. — szemöldöke rövidet rándul — Nem gondolod?

— Nem értem, mire gondolsz, Alena. — egy gúnyos mosoly görbíti száját — Én csak egy baráti összecsapást kérek, semmi többet.

— Amit kérsz, az szín tiszta árulás. — újabb hullámok törik meg a víz felszínét — Azt halállal büntetik mifelénk. — nagyot kortyol.

— Csak ha rájönnek. — szája tovább szélesedik — De nem fognak.

A pohár kiürül, az üveg koccan, a víz halkan csurog bele ismét. Alena nem kapkod, minden mozdulata szinte külön szimfóniának látszik, de a Stratéga csak csendben vár tovább, mosolya sem lankad.

— Tudod, Chris, már erről beszélni is főbenjáró bűn. — rövidet köhint — Ha nem tudnám, hogy félrebeszélsz, azonnal hívnám az őrséget.

— Nem hívnád. — az asztalhoz lép, a kommunikátort simítja rajta — Már régen léphettél volna, David és Elena maguk a bizonyíték.

— Ugyan. — arcát elrejti kelyhe mögé, de hangja megkarcosodik — Az csak apró botlás volt. Amiről most beszélsz, az valami egészen más.

— Ez már olyan, mint Enerin botlásai?

A hullámzás eléri a pohár szélét, egy csepp bukik át felette, majd megérinti a nő bőrét. Nem több egy gyors pillantásnál, és már újra az emberre bámul, de a hideg tekintet helyett valami más marad.

— Mit tudhatsz te Enerinről, Chris? Fogalmad sem lehet…

— Eleget. — eltűnik a mosoly — Tudom, hogy miért csinálta, hogy hogyan és azt is, hogy kivel. — megtámaszkodik az asztal szélén — Egyszer azt mondtad, lassan értem meg a dolgokat magam körül. Igazad volt, elég sokáig tartott, de megértettem.

— Ugyan mit értettél te meg? — baljával legyint, tekintetét elfordítja az ablak felé — Engem kihallgattak, semmiről nem tudtam semmit.

— Akkor éjjel nem ittad meg a frissítődet. — érzi szája sarkát lefelé görbülni — A katonák érte mentek. Elfogták, de nem egyedül volt. A vizeskehely ott maradt. — köhint — A szőnyeg nyom is más volt. Olyan, mint a helyszíneken. Lépéshibák a Surranásban, Alena.

A nő arca rezzenéstelen marad, de a lüktetés megvadul mellkasában. Hiába vesz kis lélegzeteket, nem csillapodik, csak tovább gyorsul.

— Ezért jöttél? Hogy megzsarolj, Chris?

— Mielőtt válaszolnék, én is kérdeznék valamit, de szeretném, ha őszintén válaszolnál. — felegyenesedik — Hány éve vigyázol Marcora?

— Én nem tudom mit vársz tőlem, de ez már komolyan nevetséges.

— Egy számot, Alena... Az évek számát. Kérlek!

A lüktetés lassul, a Hercegnő kimérten fordítja arcát a Stratéga felé. Rövidet sóhajt, poharát szájához emeli, de nem iszik bele.

— Tizenkettő... Szinte napra pontosan tizenkét éve.

— A letartóztatás… — suttogja — A bizonyítékokat eltűntettem, soha senki nem láthatja már őket. — újra érzi görbülni mosolyát — Nincs mivel megzsarolnom téged. Másnak sincs ez ügyben.

Alena hátat fordít, az ablakhoz lép. Egy percig áll szótlanul, sóhajt, majd egy apró koppanás hallatszik a földön, nem több egy cseppnél.

— Mit kapna tőled Marco? Sebeket és hegeket a színjátékod alatt?

— Egy helyet az Iskolámban. Társaságot és barátokat.

— Társasága itt is van, a megbízottak között. Mitől vagytok ti jobbak?

— Mi nem kezelnénk szörnyként.

A kristály reccsenése megrázza a szobát. Az elpattant pohár aláhullik, szilánkjainak csengése bejárja a lakosztályt is. Alena megfagyva áll az ablak előtt, összeszorult marka remeg csak előtte.

— Anya, mi a baj?

A kérdés ágyúként dörren, Chris összerezzenve fordul a nyitott ajtó felé. Marco áll a túloldalon, rémült tekintetét a Hercegnőre szegezi.

— Semmi baj... Csak elejtettem egy kelyhet. — megtörli szemét — Menj vissza aludni!

A fiú fordul, de tekintete megakad az asztal mellett álló alakon. Egy lélegzetig nézi, majd szája felkanyarodik, hangosan szólítja meg.

— Első Harcos, te itt vagy? Mi ez a fekete...

— Azt mondtam, menj aludni! — rekedten kiált — Most!

A kisfiús báj eltűnik, Marco megrogyva kullog vissza az árnyas folyosón. Baktatása éppen olyan, mint Davidé, ha valamit nem ért, de nem kérdezhet. Nem szól újra, csak eltűnik a feketeségben. Chris még fel sem eszmél, de Alena már felé fordul, arcáról a ridegség álcájának maradéka is leomlik.

— Komolyan azt hiszed, hogy megengedem ezt neked? — fogai összeszorulnak — Elvinni őt egy idegen világba és kedved szerint játszadozni vele, felügyelet nélkül?

— Nem. — közelebb lép — Ez a másik, amiért jöttem. Szeretnélek megkérni, hogy te is tarts velünk az úton.

— Miért? — suttogja — Tőlem mit remélsz?

— Hibátlan álcát a Császár előtt. Kontrolt az Üres fölött. — egy lépést tesz ismét előre, csuklyáját felfedi — Azt a féket, amit más nem tud megadni. — lehajtja fejét — Azt, aki mindig megvédett. A barátomat.

A Hercegnő kilépve a szilánkok közül a palack felé nyúl. Két kelyhet tölt meg, majd az egyiket a Stratéga felé nyújtja. Nem szól, csak tartja a kristályt. Chris átveszi a poharat, fejét lassan emeli, amíg megpillantja Alena mosolyát a gördülő cseppek között.

— A földi szokásod… — megemeli sajátját — Erre már érdemes inni! — halkan csilingelnek a kelyhek — Megállapodtunk, barátom!