Útiterv a Bányavidékre

A Harcos nem pihen, útja a barakkok felé vezet, mialatt a város még éppen csak éledezik. A Főépületen sötétek az üvegek, de a Katonai Központ őrsége éber a belső udvar laktanyái körül. Csak pár menetelő őrszem járja, de senki nem kérdez semmit.„Az Első Harcos Jelkép, még ha itt-ott sáros is.”Az épületbe érve az ünnepségről megtért Tizedesét keresi. Az árnyékos épületben nagy a csend, alig egy-egy horkolás és néhány dülöngélő katona tölti meg.

A helyiségek közt bolyongva ismerős hang fogadja a folyosón. Botako ágyáról lelógva hortyog, vastag szája kitátva, sárgás bőre egész fehérnek tűnik a félhomályban.„Neki is jól sikerült a mulatság…”Egy rövid kacaj csúszik ki az ember száján. Mosolyogva lép be a nyitott ajtón, bezárja, de háromszor is mély levegőt vesz, hogy arcára komolyságot, hangjának erőt biztosítson.

— Tizedes, ébredjen!

— Hogy... Hol... Mi az... — kábultan pillant, majd szeme kigúvad — Első Harcos! — ágyáról leborulva a padlóra csapódik — Uram, hogy kerül ide?!

—Sajnálom, hogy felkeltettem Podis, de kérni szeretnék valamit.

— Mi történt? — fejét elbillenti — Sikerült az első fázis, Uram?

Chris ismét nagyot sóhajt, szemét lesütve ül az ágy szélére.

— Az sikerült, Podis. Csak egy-két apróság csúszott közbe.

— Az Otlaca hölgyek? — feltápászkodik — Feltartották?

— Nem, Podis, de úgy tűnik nem olyan egyszerű innen kijutni, mint gondoltuk. — ökle roppan — A Császár ugyan rábólintott a kiképzés folytatására, de a páncéllal akadt egy kis gond. Nem is olyan kicsi.

— Nem jutott el érte? — közelebb lép — Pedig ön után indultak a találkozóhelyre! Lefülelték őket?!

Egy gyors fejcsóválás előzi meg a lélegzetet. Ugyan a Pantamo tisztes arcán a barázdák kisimulnak, de álláról nem tűnik el a remegés.

— Eljutottam érte, de nem jó. — tekintetét körbe fordítja — Mint kiderült, a dokkok nagy kapui érzékenyebbek. A vért nem működik megbízhatóan, így új megoldást kerestem. Mindenkinek.

— Kipróbálta?! — már nyakán is hullámzik a bőr — Rajtakapták?!

— Nyugalom, Podis, nem történt ilyesmi! — kezével aprót legyint — Megtudtam, hogy a Mesterem valóban háborús bűnös. — elneveti magát — Már egy jó ideje itt raboskodik, de ő sem próbál szökni, mert a páncél önmagában kevés. Intézkedtem. Nyugalom!

— Intézkedett, Uram? — megvakarja állát — Ehhez kér segítséget?

Az ágy halkan reccsen a fészkelődő vezér alatt. Keze tarkójához csúszik, beletúr saras hajába. A homok serceg a vakaródzásban.

— Végül is… Egy útvonal kellene, úti terv a Minris Concellora, de nem ragaszkodom az első osztályhoz. — hangosodik a sercegés — Csak oda és vissza, lehetőleg gyorsan.

— Flotta, vagy egyéb megoldás, Uram?

— Kereskedők, vagy csempészek. — elmereng — Inkább csempészek.

— Uram, ha az álcázás nincs meg, akkor tudni fogják, hogy elmegy.

Megáll a levegő az apró szobában. Már ketten vakaróznak, mintha versenyként csinálnák. Chris keze megáll, nagyot sóhajt.

— Az álcázás készül, Podis! A kisebbik baj az, hogy hitelbe kapom. A nagyobbik az idő. Ha ki is jutok, fel fog tűnni, hogy távol vagyok. — ismét elgondolkodik — Mindegy! Azt megoldom! Intézzen egy utat! Csaljon, lopjon, hazudjon, ha kell!

— Milyen súllyal számoljak, Uram?

— Súllyal? — felpillant — Miért súllyal? Nem személlyel?

— A csempészek súlyra mérnek, Uram!

Chris csendben mered tovább maga elé. Elveszik gondolataiban, a kovács szavai nem öltenek igazán alakot előtte. Egyre tanácstalanabb, de elég egy villanásig felnéznie, tisztese azonnal újra kérdez.

— Egyedül utazik, Uram?

— Oda igen. — mosolya felkanyarodik — Visszafelé lesz nálam egy kis többlet. — végig néz magán — Úgy egy fél én. Talán kicsit kevesebb.

Három gyors pislantás felel a mértékegységre. A Tizedes ismét megvakarja állát, de ereszkedő keze alatt még ott van a remegés.

— Tudom, hogy veszélyes, amit kérek, Podis. — lesüti szemét — Nem csak rám... A többieknek is szóljon! Kell a beleegyezésük!

— Uram, az almot nem kell féltenie! — kiszélesedik groteszk mosolya — A nyuszik tudják, mi alá ásnak. Ha kell, gyorsan iszkolnak. Mondjon el mindent, amit tudnom kell a tervezéshez!

Egy lélegzetnyi csend követi a kérést, majd a fiú beszélni kezd. Nem válogat, nem szépít, szavaiból a valóság teljes súlyával zuhan a hűséges bajtársra. A Tizedes nem szól közbe, csak figyel, egy-egy rövid bólintással nyugtázza a részleteket. Nem több egy fél óránál, és minden a helyére kerül, Chris az ajtót nyitja, Botako már búcsúzik.

— Uram, értesítem, ha elkészültem.

— Köszönöm, Podis! Mindent!

A cinkos mosolyok szétválnak, a Tizedes a szolgálatot megy felvenni, az ember hazafelé indul, már csak ideiglenesként megélt otthonába. A lakosztályához közeledve az utcán különös érzése támad. Hátra fordul, de nem lát senkit. Jobbra és balra tekint, bár az utca üres, mégis kíváncsi szempár égeti tarkóját. Surran. Száguld a megszürkült térben, fél lábbal a másik létsík peremén. Kilenc utcát kerül, a hosszabbik úton tart hazafelé. A szállás épülete előtt engedi el erőterét, nyugodt léptekkel indul tovább, de szinte azonnal megtorpan, a csípős hang hallatán.

— Ez lesz az új szokásod? Elfutsz a régi barátok elől?

— Csak ha settenkednek mögöttem, Alena.

— Beszélnék veled. — mellé sétál — Ha ráérsz.

— Én is beszélnék veled. — elmosolyodik — Ha te is ráérsz.

Az előcsarnokba lépnek, de a szájak nem mozdulnak. A lift panelje villan, mégis megmarad a csend. A felvonóban a hallgatás tovább tart, majd az ajtó nyílik, a lakosztályba mennek szótlanul. A Hercegnő egyből a kelyhek felé veszi az irányt. Tölt, majd a fiúhoz fordul.

— Te miről akartál beszélni? — aprót kortyol — Olyan baljós voltál.

— Hölgyeké az elsőbbség, Alena. Az enyém amúgy is hosszabb.

— Mona. — egy rövid sóhaj emelkedik — Nagyon megbántottad. Sosem láttam még ilyennek.

Chris a cipőjét húzza, de keze megdermed a mozdulatban. Fülében újra kopognak a lány könnyei, mellkasára ránehezedik az érzés.

— Félreértette a helyzetet, de nem akartam megbántani.

— Ezt talán neki is elmondhatnád. — újabb korty csúszik le — Nagyon megviselte ez a kis félreértés.

— Mostanában sokat foglalkozol mások dolgaival. Új hobby?

— Megsajnáltam. — leengedi poharát — Nekem is van szívem.

Chris néma csendben áll mozdulatlanul, csak üres tekintete fordul a Hercegnő felé. A hallgatást végül újra Alena hangja töri meg.

— Te miért akartál velem beszélni?

— Szükségem van két Vitmiss polgári implantátumra. Egy férfi, egy nő. Kitöltetlen kor adatok, de szabad bolygóközi mozgásengedéllyel.

A nő kezében megáll a pohár. Egy pillanatra szája mosolyra görbül, de amint összenéznek, eltűnnek az érzelmek az arcáról.

— Miért segítenék neked? — ujjai közt billeg a kehely — Az utóbbi időben te sem vagy túl együttműködő.

— Tartozol, Alena. — suttogja — Az életeddel.

A négy halk szó megül köztük a térben. A csend más, mint amilyen az érkezésükkor volt. Mélyebb és nyomasztóbb. Ránéz a nőre. Ő visszanéz. Leteszi poharát, elindul a fiú felé.

— Nem tudom, ki mondta, hogy Vitmiss implantátum kell… — megérinti az egyik barna tincset — De tévedett. Neked egy Otlaca idegrendszerű van, módosított programozással, ami…

— Vitmiss kell! Férfi és nő! — eltolja kezét — Segítesz, vagy nem?

— Igen, de nem szívesen. Minden bűzlik körülötted. — elkacagja magát — És most nem úgy értem… Bár azért megmosakodhatnál.

A fiú nem válaszol, óráját a szekrényre teszi, majd saras gönceit kezdi levenni. A nő a vetkőzőre mered, végül elfordul a jelenet végén.

— Chris, ez nem illendő viselkedés egy hölgy előtt! Tudhatnád már!

— Harcosok, Alena! Magad mondtad! — bevonul a mosdóhelyiségbe.

Egy óra hossza nem kevés, de a fiú legalább annyit pancsol. Már csak ez maradt neki, ami a kényeztetését szolgálja.„Az implantátumok ügye elindult. Az útvonal tervezés folyamatban. A kalapács dolgozik. A terv halad.”A fürdőből kilépve megtorpan, Alena még a szobában vár, a széken ülve a kis japán karórát nézegeti.

— Nem mondod meg mire kellenek. — megbűvölve bámulja a kopott fémet — De egy kérdésem azért lenne. Hogy tervezed belőni őket?

— Azt majd én megoldom! Te csak azzal törődj azzal, amit kértem!

— Remélem egy jó sebészed van, mert ha a meglévő is bent marad... — leteszi az órát — De hát, úgyis tudod mit csinálsz, nem igaz?

A távozó Hercegnő arcán egy sejtelmes mosoly görbül, hideg tekintete a fiút lesi, de nem mond semmit, csak az ajtó felé halad.

— Alena... Köszönöm!

—Nem szívesen! — átlép a küszöbön.

Chris a csapódó acél visszhangjában az órához indul, kezébe veszi és megforgatja. Még érzi rajta Alena ujjainak melegét. Egy villanásig eltűnik a Lidérc, a pofonok és a hat nap a tartályban. Csak a nőt látja és saját magát, esetlen botladozásai közben. Hallja a kommunikátorból feltörő indulatokat, a féltő szavakat és a kétségbeesést. Elnyomja őket a Császár dörgő hangja, érzi, ahogy a bűntudat lángja felemészti a józan eszét.

— Nem szívesen… — suttogja — Megértem.

Vizes törölközőjét lefejtve magáról a szekrényhez lép, civil ruháját veszi magára, majd elterül a kanapén.

— Megértem. Őszintén…