A negyedik nyuszi

Kilépnek az üvegajtón, a nyitott légifogatot nagy ívben kerülik ki. A gyerekek Mona kezét fogják, egy orrvakarásig sem eresztik. Némán sétálnak el, csak a fehéracél koccanásai adnak aláfestést. Chris felnéz.

— Nyúlüreg, David! — a torzító dolgozik — Te vagy a parancsnok! Vidd haza a csapatot, vezesd a vonulást!

A recsegő zaj elcsendesedik, a kisfiú hunyorogva néz fel. Arca zavarodott, nem úgy tűnik, mint aki érti, mégis elindul, a Tündért magával húzva fordul, az egész családot vezeti. Chris félrehúzódik, tíz lépéssel lemaradva követi őket. A fejét forgatja, nézelődik, mint aki csak éppen arra jár, ahol a szürkeruhás három is, semmi több. Némán menetelnek. Amerre csak elmennek, az úton csoportosuló polgárok elhallgatnak, a tekintetek forognak, a tömegek szétnyílnak vagy félre húzódnak.„Nem ez volt a terv…”Mona egyenes háttal halad, feje nem mozdul, a vezér nem is látja arcát, mégis egyre jobban tépi mellkasát az űr. A polgárok közt egy fekete sisakpár érkezik. Elsétálnak a család mellett, de a szikrázó fehér jelenés megállítja a lépteket.

— Igazolja magát! — a kiáltás visszaverődik a tornyok közt.

Felelet nincs, a páncélkesztyű megkocogtatja mellkasán a rangjelzést. Szikrázik ujjhegye. A két egyenruhás összerezzen, de a panel nem ereszkedik. Az őrvezető nagyot nyel, ropog a nyaka a mozdulatban.

— Első Harcos… Bocsásson meg… A protokoll… Kérem!

Egy érintés koppan, a panel villan, akárcsak a sisakok. Vigyázzba vágják magukat, baljuk hátul csattan, fejük előre biccen.

— Elnézést kérek, Első Harcos! Nem ismertük meg! — kihátrál előle — Dicső napot a Föderációban!

Válasz nincs, egyszerűen tovább indul, a szikrák felelnek helyette. A család már messze jár, mégsem fut utánuk, éppen csak kilép, de két sarok múlva újra sisakokba ütközik. Nem egyszer fordul elő, az Iskoláig tizenhétszer állítják meg, még az utolsó fordulónál is igazoltatják. David átlép a kapun, oldalán a két lánnyal vonul be. Chris az út végéről figyeli őket. Mona nem néz rá, máshova sem igazán. Utánuk siet. A kis Parancsnokot a második emeleten éri utol, egyedül várja az ajtónál.

— Beszélhetek? — felnéz — Már szabad?

— Szabad, David… — mellkasa szinte összehorpad — Már szabad.

— Bántani akartak? — szeme nem rezdül — Azok. Az épületben.

— Igen... — ökle roppan, szikrák hullanak róla — Bántani akartak.

A fémpernyék leérnek, de a kisfiú még egy lélegzetig mered felfelé komor ábrázatával. Pupillái kitágulnak, szája finoman felkanyarodik.

— A barátod nem bántott. — az első szobába indul — Ő rendes volt.

— Az Ezredes? — szemöldöke felszalad — Azt mondta, a barátom?

— Nem mondta. — visszanéz — Onnan tudtam, hogy a barátod.

A furcsa érzés a szavak után is ott marad a páncél alatt. A rideg mozdulatot látja, ahogy Zagir fegyvert ránt az Őrnagyra, mielőtt elvezeti családját. A kitárazott pisztolyt az asztalon és a mosolygó gyerekeket. A lágy hangot hallja, amivel az összetört Tündért kiküldte az irodából. Nagyot sóhajt, a kisfiú után indul. Megtorpan a küszöbön.

A szoba neki készült, a Tizedesnek írt üzenet egyértelmű volt.„Egy kétszemélyes ágy a Védencek számára…”Saját lakórészében áll, Mona mégis egy két főnek valón ül csendesen. Arca érzelemmentes, a kék szemek is fakón merednek előre, csak ujjai vége rezdül egyet-egyet Elena tenyerei közt. Némán szuszognak. David nem lép közelebb, csak karjait hátra csapva billeg, mintha várna valamire.

— Kimennétek egy kicsit? — Chris lenéz a kislányra — Keressétek meg Novist. Hátha van még nála abból a finom… Valamiből.

Elena lassan mozdul, lecsúszik az ágyról, mégis az utolsó pillanatig fogja a Tündér kezét, ameddig csak karja eléri. Davidben kapaszkodik meg újra, de nincs viháncolás, sem csörtetés, hang nélkül indulnak a folyosóra. A kisfiú még megáll, lábujjhegyre állva bezárja az ajtót.

Ketten maradnak a csattanás visszhangjában. Chris óvatosan közelíti, szinte osonva sétál felé. Féltérdre ereszkedik, éppen a pillantások elé, mégsem látja a lányt, a kék szemek üresen néznek a távoli semmibe. Leveszi sisakját, a földre teszi és újra felemeli fejét. Összenéznek.

A zafírok előtt gyűlnek a gyémántok. Mona ajkai remegve szorulnak össze, a zokogás mégis kitör, ráborul a fehér páncélosra. A könnyek koppannak az acélon, a sárgás fényben szikraként fröccsennek szét.

— Ez már mindig így lesz? — zihálja — Ez lesz a te világod, Chris?

— Ez a te világod, Mona. — átkarolja — A Föderáció mindig ilyen volt.

— Ők nem a Föderáció… — szinte felsikolt — Csak szörnyek!

— A szörnyek a Föderáció urai. — sóhajt — Ezen akarunk változtatni.

A zokogás nem csillapodik, az acéllal borított karok közt a reszketés sem szelídül. Chris nem mozdul, még a hátát sem simítja végig, csak szorosan tartja, ameddig elcsendesedik sírása. Újra összenéznek.

— Miért nem hagyják… — suttogja — Hogy csak… Ember legyél?

— Mert… — torka összeszorul — Már nem vagyok csak ember.

A lány megremeg, a kék szemek fordulnak, a tekintet végigfut a fehér héjon. Fent áll meg ismét, a fiú arcát nézve. Chris a zafírok tükrében meglátja saját mosolyát. Lassan engedi el, feláll, kihúzza magát.

— Ezért kell a páncél? — ujj hegyével megérinti — Így harcolsz velük?

— Nem harcolni akartam benne. — elkomorodik — Eltűnni előttük. — az ajtó felé fordul — De Thammis másképp gondolja. Neki nem elég a látszat, többet akar. — érzi szája körül az ernyedést — Elküldött…

— Hová? — keze megkapaszkodik a fiú karjában — Hová küldött?

— Csak nyugatra. — sóhajt — Tisztogatni megyünk a vermekhez.

Egyet előre lép, de karja hátul marad. A Tündér kapaszkodik bele, nem ereszti. Óvatosan áll fel, mellé lépve fejét a fehéracél vállelemre hajtja. Csendben szuszog egy keveset, bal keze átfogja Chris derekát.

— Egyedül mész? — suttog, de így is szakadozik a hang — Csak te?

— Nem. A fiúk is. — átkarolja —A Bátor Tízek velem jönnek.

Még perceket vár, mielőtt a lány szuszogása megnyugszik, végül elereszti. Együtt lépnek a folyosóra, mégis külön úton indulnak tovább. Mona a lépcsőnél várakozó gyerekekhez sétál, Novis közlegény bárgyúcska mosolya kíséri körbe. Chris az épület túlfelére tart, sisakját felveszi, úgy indul lefelé, a hangos kalapálás irányába. Az étkező csarnokig vezeti a zaj, Tizedese a konyhában bujkál, derékig elmerülve kotorászik egy gépben. Felnéz, szemei elkerekednek.

— Igazoltattak, Podis. — a torzító nagyot reccsen — Sokszor.

— Az új külsőnek vannak hátrányai, Uram. Majd megszokják.

— Addig elég haszontalan. — megropogtatja nyakát — Káros.

— Átmeneti állapot. — horkant — Később nem fogják zaklatni. — egy cinkos pillantás — Újra érinthetetlen lesz.

Egy lélegzetnyi nyugalom szökik be a fémek alá. Az igazoltatások riadalma lassan elenyészik, vértjeiben már bajtársát látja integetni. Az érzés elmúlik, a Császár hideg szavai újra megtöltik fejét indulatokkal.

— Nyugatra küldtek. — recsegve sóhajt — Engem és magukat is. A kígyó a vermeket akarja bolygatni. — elmosolyodik — Takarítás.

— A vermeket, Uram? — a Tizedes tekintete furcsán nyugodt — Azt is megmondta, melyik vermeket akarja kipucolni?

— Nem. Csak annyit mondott, hogy tíz napom van bemutatkozni.

— A kígyó néha hasznos állat, Uram. — elvigyorodik — Most is az.

A fekete üveg mögött felszalad a szemöldök, de Botako nem beszél többet, táskájából papírt vesz elő, koszos ujjával firkálni kezd. Pár vonás csak, mégis a Főváros határai megjelennek. Nem áll meg. A nyugati oldal egyre részletesebb, a kerületek, a blokkok, de még egy-egy tömb is alakot ölt művében. Megáll a rajzolás egy pont felett.

— A veremurak állandó harcot vívnak egymással. — felnéz — Ha a takarítás jó helyen kezdődik, egyik-másik talán hálás is lesz érte.

— Bűnözők, Podis. — összeszorul szemöldöke — Mit számít a hálájuk?

— Saját csempészeik vannak. — az ujj mozdul — Ha a jó verem marad fenn, a Sötét Lidérc mozgása is egyszerűbb lesz. Távolabbra is.

— Ez egyre mocskosabb. — lehúzza sisakját — Az ásás egy dolog, de bűnözőkkel nyíltan szövetkezni... — sóhajt — Az mocskos.

A vigyor lassan hervad le a Tizedes arcáról. Nem csalódott, még csak nem is haragos. Őszinte, ezt tisztán látja a Pantamo tisztesen. Csendben nézik egymást percekig, a szoba levegője lassan terhesedik.

— Az idő nekünk dolgozna, Uram. — újra a rajzra bök — Amíg itt vagyunk, az új fehér bőrét is megszokják a katonák. Talán a kígyó is rásegíthet.

— Miért érzem azt, hogy a kivetítőkön fehér konzervdobozokból tákolt jelmezre gondol? — arcát összehúzza a grimasz — Színház?

— Színház. — a sárga mosoly görbül, felemásra sikerül — A kígyónak.

— Akkor színház. — felszegi fejét — Hajnalban kezdjük az előadást.

Csattogó léptek rohamoznak, a két kis pamacs egy Tündért húz magával. Belépnek az étkezőbe, egy-egy mosoly fordul a vezér felé, de csak megkerülik, a papír felett feszengő Tizedeshez futnak.

— Podis, nézd! — a várostérképet beterítik a bökők, csavarok és más guberált fémek — Neked hoztuk! — a kisfiú vigyora megvillan.

— Ezt már nevezem! — közéjük nyúl, alig két három mozdulat, és leválogatja — Ezek igazi kincsek! Remek munka, pamacsok!

A két kis mellkas kidülledve várakozik, felettük a mosolyok szélesek. Chris csendben nézi a Védencek tartását.„Nem is mondanám meg, hogy pár órája még ott voltak…”Botako táskájába nyúl, egy hosszúkás tárgyat vesz elő. Nem toll, nem is véső, mégis valami olyasmi.

— Nem bánom. — halkan hortyog — Kaptok nyulat, megszolgáltátok.

A furcsa szerszám meglendül a sárga kézben, a gyerekek bal melle fölé egy-egy fekete nyuszi kerül. A vonalak fényesek, lassan mattulnak el, amint a nedvesség megszárad. Egy kis mosoly görbül a Tündér szájára. Riadtság követi. A két gyerek kézen fogja, egy gyors rántással húzzák a Tizedes elé. Vigyorognak, nem is eresztik, ott tartják.

— Podis, neki is rajzolj nyuszit! — Elena a legédesebb hangját ereszti szabadon — Ő is gyűjtötte a fémet. Neki még nincs nyuszija!

A sárga arcon átfut egy rándulás. Ránéz a Tündérre, nyakán a bőr többször is megfeszül, mintha visszanyelné gondolatait. Tüdeje feltelik, az egyenruha sercegve feszül a tisztesen.

— Szeretné, Doktornő?

Mona halkan szuszog, vállai finoman előre-hátra mozognak. Egy rövid lesésig fordul Chris arca felé. Ajkai összeszorulva feszülnek. Bólint.