A pihenő ára

Egy perc is eltelik, mire az ajtó kinyílik. A feltáruló hatás irtózatos. A fiút először a bűz csapja meg, egy rongyos idegen kapta utolsó találatát. A testek cseréjét egy gyomor összerándulás szakítja félbe. Még abból is jut a földre, ami benne sem volt. Egy percig imbolyog, majd a katona vele megy, a rosszfiú marad a börtönben.

A lift vezérlése olyan, mint a földön, csak a megfelelő gombot kell megnyomni. Elkerekedett szemmel nézi a rengeteg karikát és az értelmetlen szimbólumokat. Megszédül. Ez nem a szag, ez valami más. A falnak tenyerelve támaszkodik, miközben a fém fordul körülötte. Kezében recseg a szerkezet, a torz hang alig hallható.

— Christ… …rales, …nj a …dra, kijelöl… a …tet!

Az ajtó záródik, de csak a feléig jut, koppan, utána újra nyílik. A fiú már nem válaszol a tudósnak. Zihálása egyre erőtlenebb, térdei remegnek, már homlokával is a fémen támaszkodik. Oldalra pillant, az egyik szimbólum vörösen villog a gombja mellett.

— Nem… Nem Indul… — lehel az eszközbe, de nincs válasz.

Meglátja a koppanás okát. Ajtónyitó társa lába a küszöbön maradt. Beljebb rugdossa talpával. Már mellkasa is a falon támaszkodik.

— S… Sajnálom…

Bezáródik az ajtó. Az ember egyenesbe húzza magát. Benne a cikázás egyre vadabbul lüktet.„Így meg fogok halni... Miért segítek nekik?! Ezek zártak be…”A harag, mint a forróság, szétterjed benne. Minél többet gondol rá, annál kevésbé érzi a fáradtságot. Lassul a szerkezet.

Az ajtó a híd szintjén nyílik, egy furcsa idegen legnagyobb meglepetésére Chris vágódik ki belőle. Kezét a szögletes fejére tapasztva a küszöbnek csapja. A bestia koppanásába beleremeg a folyosó. A távoli fekete híd ajtó zárva, de valami szikrázik előtte. Lények égetik villogó szerszámokkal.„Ki akarjátok vágni? Azt nem!”Száguld a szabotőrök felé, mintha csak most ébredt volna. Mind három az ajtóra tapadva dolgozik.„Nincs elég hely lassítani. Becsapódás!”

Hatalmas csattanással vágódik közéjük. Gerincéből a bizsergés bal kézfejével sújt először. A csápszakállas idegen feje az ajtónak csapódik. Bordó vére fröccsen.„Talán még él…”Jobb könyökébe fut a szikra, elindítja a szemek közé. Az eszmélő bontó munkás eszméletlenül rogy össze.

A harmadik már támadóban. Furcsa lángoló szerszámát Chris felé fordítja. A fiú arcát karjaival takarva löki magát a lénynek. Együtt zuhannak a padlóra. Ütés éri. Álla felszakad.„Karcolás! Válaszcsapás!”A magatehetetlen lény szeméből elszáll a jelenlét. Az ember a talpára áll, végignéz a fekete ajtón, majd a testeken. Remeg.

— Christian …rales, ha…sz …gem? — a sötét falak közt recsegve zúg a hang minden felől.

— Hallak, Protinen… — hasa összerándul, kipréseli levegőjét.

Pár lépést támolyog, de megrogynak lábai. A hideg fémen terül el, szíve vadul kezd el verni, látása homályosodik. Rázza a hideg. Elképesztő zúgás gyötri fülét. A fojtó érzés tovább nyomja mellkasát, mintha hátán egy Beraddo ülne. Sötét lesz.

„Fehér páncélos... Fekete szörnyek lesnek az árnyékban… Idegen lények után futnak… Hatalmas karmaik feltépik a földet... Fehéren villanó fogaik közt roppannak a testek… Lilás vér folyik a földön… Futok egy szörnyeteg felé... Rám néz... Együtt futunk fej-fej mellett... Már nincs ott… Félek… Az ajtó sem… Átharapja a hercegnőt… Az idegen gyerek zuhan a padló felé... Maledicto…”

— …stian Mor…, funk…nálsz?

— Hallak… — üvöltve tápászkodik a földről — Hallak…

— C…tian Mo…es, kijel…em a …vonó szint… a K…tány a …sztálya os…om a..tt áll.

A csattogó ajtó többet mond a szédelgő embernek. Vére és verejtéke csordogál álláról. A lifthez támolyog, lábával eltolja a segítő fejet. A szerkezet elindul, ismét felfelé száguld. A bizsergés mindenét átjárja, de már gondolatai ködbe vesznek. Nem találja haragját. Szíve nem lassul, légzése fullad. Látása homályos, alig áll a felszálló kabinban.

Az ajtó nyílik. Chris kiront egy fekete pikkelyes idegen vesztére. A szörny dermedt arccal vágódik a földnek. A ziháló fiú a vergődő lény fejére tapos.„Ez nekem is fájt, hidd el…”Lövés dördül, nem rá tüzelnek. Messzebb. Elindul a hang felé. Nem szalad, botladozva halad. A Kapitány szobájához ér, de nincs bent senki. A lövés messzebbről szólt. Csupa nyitott ajtó várja mindenütt, szeme előtt csak üres szobák és vérfoltok pörögnek. Látása egyre homályosabb. Egy dörrenést, majd egy puffanást hall a közelből. Valami leesett. A szobaajtóhoz ér, egy férfi fekszik a földön, alatta vörös folt növekszik. Egy kék fehér egyenruha elmosott karjait nyújtja az elterült alak felé. Térdeire vágódva markolja a mozdulatlan testet. Felette egy acélos kattanás terjed. Egy nagytestű homályos folt, hosszú csővel a kezében. A kedves illat árad az ajtón át a fiú felé. Körbe öleli. A fegyver már lendül, tudja mi következik.„Nem!”A szikra mozdul, bejárja a testet. Chris izmai megfeszülnek, csontjai roppannak a szorításban. Elszürkül a tér, a fények gyengülnek, a hangok apránként elnyúlnak.

A talp alatt görbül a fém. A lemezek illesztései lassan felválnak. A levegő süvítése megcsapja a füleket. Egy izzadtságcsepp dermed a levegőben. A fegyver csöve előtt megfagyva áll a gőz. A szőnyeg recseg a láb alatt, a felszakadó rojtok szállnak felfelé. Az ököl susogva hasítja a levegőt. A csápok tehetetlenül sodródnak az ütéstől. A fal közeleg. A nyomástól deformálódik a fej, az erő megroppantja a koponyát. Zöldes vér spriccel minden felé. A szétlapuló húson át a zárt marok a fémfalba fúródik. A rengés megrázza a szobát. A térdre esett lány a férfi felett zokog. Felsikolt, majd elterül a szőnyegen. Chris szíve vadul ver. Újabb lövés dörren a távolban, de már nem lép el a faltól. Térdei rogyadoznak, ökle szorul a fémben, teste az utolsó remegéseivel tartja magát.„Menni kell... Lélegezni... Állva maradni...”

Az ökle végül kibillen a fém fogságából, a válla a zöld, bűzös felületnek csapódik, a lábai kifordulva indulnak a szoba közepe felé. A teste végig csúszva az acélon a földön pihen meg, hátát a véres falnak döntve. Az embert a megvadult szíve sem tudja már talpra állítani, pedig a kedves illat körbe lengi, egész teste lángol a forróságtól. Elgyötörten fordítja fejét a meglőtt férfi felé. Látása elmosódott, a mozgó test mégis árulkodik számára. Még lélegzik, de alig él. A mellette fekvő nőt nézi. Nem látja ki az, mégis tudja. Az ájult Monára mered, amíg az erő elfogy, szemét lehunyva várakozik, remegve a forró-hidegben. Lövések dördülnek. Más a karakterük, mint a rongyos alakok puskáinak.„A katonák? Hol voltak eddig? Vajon Alena él még? Protinen? A Kapitány?”Az első közeledő léptek hangja megrázza a szobát. Az ajtó előtt elrohanó rongyos idegenek menekülnek. Nem érnek rá benézni, már üldözik őket, az életükért futnak. A férfi légzése egyre lassabb. A fiú száját nyitja, a kevés levegőjével próbál kiáltani.

— S... Se... Segítség! — nyög küszködve, de csak suttogásra futja.

A kijárat előtt már a katonák száguldanak. Nem nézelődnek, a szörnyek után rohannak. A lövések hangja elnyomja a léptekét.

— Mo... Mona... Kelj fel... Szükség... Van... Rád!

Az eszméletlen lány nem mozdul a néma kiáltásra. Chris remegő karját emeli, öklével kezdi a falat csapkodni. A puffanásokat az utolsó katonák hallják meg, fegyvereikkel a szobába rontanak.

— A Kapitány! Erre! Tonemo Kapitányt meglőtték!

A fiú reszket. A fekete egyenruhák lábai közt néz a mozdulatlan testre.

— Isenhurt Egészségügyi Tiszt! Ön jól van?

A foltok homályosan kezdenek kirajzolódni előtte. A Kapitány testét viszik karba fogva. Nincs hordágy, nagy a zűrzavar. Vére csepeg a levegőben. Az elítélttel nem foglalkoznak.„Ez így van jól...”

— A börtön szinten teljes a káosz! Az egységek biztosítsák a lifteket! Keressék meg a tanút! —„Alena él… Parancsol... Vezet… Harcos.”

A Hercegnő egy pillanatra néz be a szobába, de csak az eszméletlen Monát látja, miközben ébresztgetik. Szalad tovább az ellenség után.„Azt mondta harcosok nevelték. Látszik... Nem egy sarokban kuporog félholtan... Megfordítja az erőviszonyokat...”A lélegzetek lassulnak, a fiú az ébredező lányra pillantva még elmosolyodik. Már nem tud szólni, a sötétség elborítja a homályt.

„A fehér páncélos... Rohanok a Kaedrukkal... Az Átkok vére folyik… Vége van, Placatas... Nincs már hús, csak szén... Az időtágítás ára… Fényharcos… Elégett az élet… Maradj… Az ezüst doboz... Sajnálom…”