A pihenő ára

Egy perc is eltelik, mire az ajtó kinyílik. A feltáruló hatás irtózatos. A fiút először a bűz csapja meg, egy rongyos idegen kapta utolsó találatát. A testek cseréjét egy gyomor összerándulás szakítja félbe. Még abból is jut a földre, ami benne sem volt. Egy percig imbolyog, majd a katona vele megy, a rosszfiú marad a börtönben.

A lift vezérlése olyan, mint a földön, csak a megfelelő gombot kell megnyomni. Elkerekedett szemmel nézi a rengeteg karikát és az értelmetlen szimbólumokat. Megszédül. Ez nem a szag, ez valami más. A falnak tenyerelve támaszkodik, miközben a fém fordul körülötte. Kezében recseg a szerkezet, a torz hang alig hallható.

— Christ… …rales, …nj a …dra, kijelöl… a …tet!

Az ajtó záródik, de csak a feléig jut, koppan, utána újra nyílik. A fiú már nem válaszol a tudósnak. Zihálása egyre erőtlenebb, térdei remegnek, már homlokával is a fémen támaszkodik. Oldalra pillant, az egyik szimbólum vörösen villog a gombja mellett.

— Nem… Nem Indul… — lehel az eszközbe, de nincs válasz.

Meglátja a koppanás okát. Ajtónyitó társa lába a küszöbön maradt. Beljebb rugdossa talpával. Már mellkasa is a falon támaszkodik.

— S… Sajnálom…

Bezáródik az ajtó. Az ember egyenesbe húzza magát. Benne a cikázás egyre vadabbul lüktet.„Így meg fogok halni... Miért segítek nekik?! Ezek zártak be…”A harag, mint a forróság, szétterjed benne. Minél többet gondol rá, annál kevésbé érzi a fáradtságot. Lassul a szerkezet.

Az ajtó a híd szintjén nyílik, egy furcsa idegen legnagyobb meglepetésére Chris vágódik ki belőle. Kezét a szögletes fejére tapasztva a küszöbnek csapja. A bestia koppanásába beleremeg a folyosó. A távoli fekete híd ajtó zárva, de valami szikrázik előtte. Lények égetik villogó szerszámokkal.„Ki akarjátok vágni? Azt nem!”Száguld a szabotőrök felé, mintha csak most ébredt volna. Mind három az ajtóra tapadva dolgozik.„Nincs elég hely lassítani. Becsapódás!”

Hatalmas csattanással vágódik közéjük. Gerincéből a bizsergés bal kézfejével sújt először. A csápszakállas idegen feje az ajtónak csapódik. Bordó vére fröccsen.„Talán még él…”Jobb könyökébe fut a szikra, elindítja a szemek közé. Az eszmélő bontó munkás eszméletlenül rogy össze.

A harmadik már támadóban. Furcsa lángoló szerszámát Chris felé fordítja. A fiú arcát karjaival takarva löki magát a lénynek. Együtt zuhannak a padlóra. Ütés éri. Álla felszakad.„Karcolás! Válaszcsapás!”A magatehetetlen lény szeméből elszáll a jelenlét. Az ember a talpára áll, végignéz a fekete ajtón, majd a testeken. Remeg.

— Christian …rales, ha…sz …gem? — a sötét falak közt recsegve zúg a hang minden felől.

— Hallak, Protinen… — hasa összerándul, kipréseli levegőjét.

Pár lépést támolyog, de megrogynak lábai. A hideg fémen terül el, szíve vadul kezd el verni, látása homályosodik. Rázza a hideg. Elképesztő zúgás gyötri fülét. A fojtó érzés tovább nyomja mellkasát, mintha hátán egy Beraddo ülne. Sötét lesz.

„A fehér páncélos... Rohanok a szürke lényekkel... Vége van... Nincs már erő... Kaedruk… Elégett az élet… Az ezüst doboz... Sajnálom…”

— …stian Mor…, funk…nálsz?

— Hallak… — üvöltve tápászkodik a földről — Hallak…

— C…tian Mo…es, kijel…em a …vonó szint… a K…tány a …sztálya os…om a..tt áll.

A csattogó ajtó többet mond a szédelgő embernek. Vére és verejtéke csordogál álláról. A lifthez támolyog. Lábával eltolja a segítő fejet. A szerkezet elindul, ismét felfelé száguld. A bizsergés mindenét átjárja, de már gondolatai ködbe vesznek. Nem találja haragját. Szíve nem lassul, légzése fullad. Látása homályos, alig áll a felszálló kabinban.

Az ajtó nyílik. Chris kiront egy fekete pikkelyes idegen vesztére. A szörny dermedt arccal vágódik a földnek. A ziháló fiú a vergődő lény fejére tapos.„Ez nekem is fájt, hidd el…”

Lövés dördül, de nem rá lőnek. Elindul a hang felé. Nem szalad, botladozva halad. A kapitány szobájához ér, de nincs bent senki. Az ajtó nyitva. A lövés messzebbről szólt. Csupa nyitott ajtó mindenütt. Szeme előtt üres szobák és vérfoltok pörögnek. Látása egyre homályosabb. Egy dörrenést majd egy puffanást hall a közelből. Valami leesett. A szobaajtóhoz ér. Egy férfi fekszik a földön, alatta vörös folt növekszik. Egy kék fehér egyenruha elmosott karjait nyújtja az elterült férfi felé. Térdeire vágódva markolja a mozdulatlan testet. Felette egy acélos kattanás terjed. Egy nagytestű homályos folt, hosszú csővel a kezében.

A kedves illat árad az ajtón át a barna szemekhez. Körbe öleli. A szikra villan, mozdítja a testet. Chris izmai megfeszülnek. Csontjai roppannak a szorításban. A fegyver már lendül. Elszürkül a tér, a fények gyengülnek, a hangok apránként elnyúlnak.

A talp alatt görbül a fém. A lemezek illesztései lassan felválnak. A levegő süvítése megcsapja a fület. Egy izzadtságcsepp dermed a levegőben. A fegyver csöve még lassan füstölög a férfi leterítésétől.

A szőnyeg recseg a láb alatt. A felszakadó rojtok szállnak felfelé. Az ököl susogva hasítja a levegőt. A csápok tehetetlenül sodródnak az erőtől. A fal lassan közeleg. A nyomástól deformálódik a fej. A csontos buzogány megroppantja a koponyát. Zöldes vér spriccel minden felé. A szétlapuló húson át a zárt marok a fémfalba fúródik. A rengés megrázza a szobát.

A térdre esett nő a férfi felett zokog. Felsikolt, majd elterül a szőnyegen. Chris szíve vadul ver. Újabb lövés dörren a távolban. Már nem lép el a faltól. Térdei rogyadoznak, ökle szorul a fémben, teste az utolsó remegéseivel tartja magát.

„Menni kell... Lélegezni... Állva maradni...”

Az ököl végül kifordul a fém fogságából. A váll a zöld, bűzös felületnek csapódik, a lábak kifordulva indulnak a szoba közepe felé. A test végig csúszva az acélon a földön pihen meg, hátát a véres falnak döntve.

„A fehér páncélos... Egy hadsereggel szemben... A szürke bőrű Király... Fényes kövek csillognak mindenfelé... Merev tenyér... Pusztító csapás... A Királynak vége... Hagyd elmenni...”

Az összeesett embert a megvadult szíve ébreszti. A kedves illat lengi körbe. Egész teste lángol a forróságtól. Elgyötörten fordítja fejét a meglőtt férfi felé. Látása elmosódott, de a mozgó test árulkodik számára. Még lélegzik, de alig él. A mellette fekvő nőt nézi. Nem látja ki az, mégis tudja. Kínozza az izzó hőség, de a test már nem képes felállni. Üresedő tekintete az ájult Monára mered. Vérző arcára keserű mosoly húzódik. Szemét lehunyva várakozik, remegve a forró-hidegben. Lövések dördülnek. Más a karakterük, mint a rongyos alakok puskáinak.„A katonák? Hol voltak eddig? Vajon Alena él még? Protinen? A Kapitány?”

Az első közeledő léptek hangja megrázza a szobát. Az ajtó előtt elrohanó rongyos idegenek menekülnek. Nem érnek rá benézni, már üldözik őket, az életükért futnak. A férfi légzése egyre lassabb. A fiú száját nyitja, kevés levegőjével próbál tenni valamit.

— S... Se... Segítség! — nyög küszködve, de csak suttogásra futja.

A kijárat előtt már a katonák száguldanak. Nem nézelődnek, a szörnyek után rohannak. A lövések hangja elnyomja a léptekét.

— Mo... Mona... Kelj fel... Szükség... Van... Rád!

Az eszméletlen lány nem mozdul a néma kiáltásra. Chris reszkető karját emeli, öklével kezdi a falat csapkodni. A puffanásokat az utolsó katonák hallják meg, fegyvereikkel a szobába rontanak.

— A Kapitány! Erre! Tonemo Kapitányt meglőtték!

A barna szemek megremegnek. A fekete egyenruhák lábai közt átnézve a mozdulatlan testre tekint. Elméjébe csendesen kúszik be a felismerés, a vérző férfi kilétéről.

— Isenhurt Egészségügyi Tiszt! Jól van?

A foltok homályosan kezdenek kirajzolódni a fiú előtt. A Kapitány testét viszik karba fogva. Nincs hordágy, nagy a zűrzavar. Vére csepeg a levegőben. Az elítélttel nem foglalkoznak.„Ez így van jól...”

— A börtön szinten teljes a káosz! Az egységek biztosítsák a lifteket! —„Alena él… Parancsol... Vezet… Harcos.”

A Hercegnő egy pillanatra néz be a szobába, de csak az eszméletlen Monát látja, miközben ébresztgetik. Szalad tovább az ellenség után.

„Azt mondta harcosok nevelték. Látszik... Nem egy sarokban kuporog félholtan... Megfordítja az erőviszonyokat...”