Tisztek az asztalnál

A vezérlőbe érve Chris először a páncél hűlt helyét, majd a fújtató tudóst látja meg. Dühét nem rejtve néz szúrós szemeivel az emberre.

— Protinen, eszel velünk? — hunyorogva méricskéli — Monával megyünk reggelizni. Csatlakozhatnál!

A lépcsőn felérő lány elkerekedett szemmel nézi az embert.

— Chris, én nem mondtam, hogy veled megyek!

— Sajnálom… — elfordítja fejét, gúnyos mosolyát rejtve — Akkor egyedül eszem azt a sok veszélyes gyümölcsöt. Hátha nem lesz baj.

— Ez nem vicces, hallod!

Mintha nem is hallaná a semmin civakodókat, a tudós magában morog. Gondterhelt arca egyre sötétebb képeket láthat.

— Christian Morales, érted mi történt az előbb?

— A Kapitány elvert — elneveti magát, tarkóját dörzsölve — De azért kiálltam magamért.

— Christian Morales, téged valóban ennyire behatárolnak a limitált mentális képességeid?

Egymásra néznek a fújtató tudóssal. Néma szuszogások töltik meg a vezérlőt, miközben az ember ujjai egyre hangosabban sercegnek a hajban. Három koppanás viszi közelebb a kedves illatot. Suttog.

— Azt kérdezi, hogy tényleg ilyen buta vagy-e.

— Sejtettem. — a sercegés abbamarad — Nem is vagyok buta.

— Christian Morales, tisztában vagy az Alkony Csapás Technika alkalmazásának tervezett végkimenetelével?

Az élmény emléke még rázza az izmokat, a csípős, égető érzés, ami az embert a földre taszította. Összeszedi gondolatait, majd határozott tekintete alatt bátran nyitja száját.

— A fájdalomtól bekövetkezett harcképtelenség, Uram! — még ki is húzza magát, fejét felszegve.

A tudós karikás tekintete megvadultan forog. Fején a furcsa erek kékülve düllednek zöld bőrén át. Nem szól, csak fújtat.

— Chris, arra készültünk, hogy eszméletlen leszel… Vagy rosszabb.

— Christian Morales, az, hogy te most itt állsz, az a legrosszabb gyanúkat igazolja.

A fiú pár pillanatig elgondolkozik, majd kivillantja fogait.

— Erős vagyok. — végignéz karján — A másikat nem engedtem előre.

— Christian Morales, nincs másik személy! Csak Christian Morales van. — már eszelősen prüszköl — A sokk kiváltotta reflexszerű viselkedés az enzimek...

— Már megint tudóskodsz! — legyint — Nem is érted az egészet!

— Te érted? — Mona rápillant — Nekünk úgy tűnik, csak sodródsz!

Lassan konyuló feje mögött Chris újra elmerül az emlékekben.„Hogyan kellene megfogalmazni? A szikra irányított, és háttérbe szorított. Az ütésre nem is emlékszem Morbornál… A Kapitány szobájában a fegyver… Azt láttam. Éreztem azt a furcsa erőt, de nem én vezettem… Csak azt akartam, hogy Alena éljen…”

— Olyan, mint egy utazás, amit érzek és nézek, de nem én irányítok!

— Christian Morales, ennek semmi értelme! — morog halkan — A testen belüli élmény egy azon személy működése.

A fiú arcát kezébe temetve csóválja fejét. Mire ismét felnéz a zafírpár mered rá szigorúan, a csillogó ajkak mozdulnak.

— Nem is ez a fontos! Az a fontos, hogy ez sokkal veszedelmesebb, mint ahogy Alena képzelte. Hogy irányítsa, ha te sem tudod.

— De Mona, ez nem igaz. A kalózoknál én irányítottam... Én... Én döntöttem… Az nem a másik volt… Most pedig nem is engedtem el…

— Christian Morales, a viselkedési formák közt a különbség egyértelmű. A szituáció teremti a tudatos vagy az ösztönszerű mozgást.

„Ez lenne a különbség? A cél? Az alkonycsapás… Akkor megmozdult. Megvédett, de nem támadott… Mert azt kértem?”

— Szótlan lettél. — a kék szemek kerekednek — Mit érzel most?

— Éhes vagyok! — elmosolyodik — Enni szeretnék! — az ajtóhoz lép.

A tudós a fényes üveg felé fordul. Szeme egészen résnyire szűkül. A Tündér csendben indul a nyíló ajtó irányába. Egy utolsó pillantást vet a képernyőkbe temetkezett Protinenre, majd Chris után siet.

A lift felé haladva a fiú derekát billegteti jobbra és balra. A nehéz táska ellenére úgy tekergeti magát, mintha csak nyújtózkodna egy edzés után. Szeme sarkából les hátra. A zafírok rá merednek.„Az orvosi nézés… Ezt nem szeretem.”Újra kiegyenesedik, úgy halad tovább.

A csend egyre kínosabb. A mögötte topogó lány tekintete szinte égeti tarkóját.„Mégis reggelizni jön? Vagy a doktornő követ?”Lassan fogja vissza lépteit, hogy a lány akarva-akaratlanul utolérje. Amikor mellé ér, újra felveszi a ritmust, fej-fej mellett haladnak tovább. Pillantása szegletéből a gondolataiba temetkezett Monát lesi.

A lifthez érve megnyomja a panelt. A szerkezet egy percen át száguld feléjük, közben a kínos csend már tépi a füleket. Az ajtó lassan tárul, az ember karjait oldalra emelve áll félre.

— Parancsolj, a vendégem vagy!

A lány arca rezzenéstelen marad. Csendben lép be a liftbe. Chris követi, majd a néhai kuckójának helyszíne felé indítja a fülkét. Mona továbbra is hallgat.„A humor segít, Peter mindig ezt mondta. A mérges vevők elkeveredett rendelései mind semmivé váltak, ha egy jó tréfa csattant. Mona nem nevet.”

— Nem érted, Mona? A vendégem vagy!

Üresen emelkednek fel a kék zafírok. Összenéznek, de a lány újra lebillenti a fejét. Chris megvakarja tarkóját.„Mit gondoltál? Ettől minden megváltozik?”Mélyet sóhajt, ismét végignéz a magába temetkező teremtésen.

— Tudod, ez az apró mozdulat nekem sokat jelent. Az első dolog, ami sikerült az űrben, az ajtó kinyitása. — elhallgat.

A Tündér csendesen lép egyet az elmélyült fiú mellé. Egy szuszogás után újra közelít. Kezét Chris karja alatt átfűzve kulcsolja hozzá. Egy apró rezzenés válaszol a váratlan érintésre. A szótlan lány belekarolva fogja.

— Én is félek. — suttogja — Együtt vagyunk egyedül.

Az izzó érzés fogságában Chris nem néz a halk szavak felé. A szike ismét mélyre szaladt. A barátságos fehér folyosóra lépve a fiú a kantin felé indul. A pillanatba felejtkezett lány összekarolva sétál vele az ajtóig. A feltáruló fémek mögött nyüzsgő élet zajlik. Lakomát ülnek. A személyzet tarka népe a katonákkal felhígulva mulat. Kaletusi sör illata száll. Amint a tekintetek a nyíló ajtóban állókra vetülnek, dermedt csend telepszik rájuk. Egy részeg katona töri meg, örömittasan kiált.

— A Noraman hőse, a hódító Taktikai Tiszt!

A zavaros bugyborékolás nem ölt alakot az ember fejében.„Részeg…”Vállat von, nem is figyelt igazán, de Mona karját kirántva löki el magát tőle. Chris utána kap kezével, de visszarántja. A Tündér egyenesen rá néz, reszketést lát a kék szemeiben.„Mit csináltam?! Hozzáértem valahol? De hát ő karolt belém…”Gerincén felszalad a pulzálás, aprót lök a koponyán. Furcsa érzés önti el, értelmet nyer a torz beszéd. Újra a lányra pillant. Fordul. Kimért léptekkel vonul a közbe kiabáló felé. A katona feláll, részeges dülöngélése közepette bal karját háta mögé teszi, fejével egyet billent előre. Chris egészen közel lép hozzá, alulról néz bele a ködös zöld szemekbe. A lény egy fejjel is nagyobb, de ő már csak saját haragtól torzult arcát látja.

— Chris, mit csinálsz? — Mona kiált utána.

A Taktikai Tiszt nem reagál a kétségbeesett kérdésre. A lényt nézi, magát a szem csillogásában. A Kaletusi sör bűze árad belőle. Tisztán látja saját tükörképét megremegni, pedig az ember nem mozdul.

— Vigyázz a szádra. — hátat fordít.

Miközben kimérten sétál vissza a megbántott lányhoz, háta mögött csörömpölés hallatszik. A katona ernyedve zuhan székére. Nem néz oda, szigorú tekintete Monára fókuszál. Egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz. Közeledve villan csak kedves mosolya, halkan húzza ki a széket a lánynak.

— Fegyelmeztem! — kezével intve az ülőhelyet kínálgatja.

— Chris, ez már nagyon kínos így, talán...

— Ha most elszaladsz, azt fogják hinni, hogy igaz.

A Tündér végül leül, vele szemben a fiú foglal helyet, sóhajtva néz a riadt zafírokra.

— Mona, kérlek, mosolyogj! Ne hagyd, hogy elrontsák a reggelinket! — kezével int a csápos csaposoknak, mint Morbor tette — Mit kérsz? Én egy Otlaca tálat kérek!

— Én is… Én is azt kérek.

A kiszolgáló csattogások közepette gurul vissza helyére, majd elkezdődik a sürgés forgás. A legénység moraja lassan erősödik, mindenki visszatér a békés kerékvágásba. Mona nem mosolyog. Apró szemöldök rezdülései egyre látványosabbá válnak.

— Mi a baj? Nem esett baja senkinek. A helyzet rendeződött...

— Úgy viselkedsz, mint Alena!

A szike talál, mégis mosolyt csal a fiú arcára. Furcsán meleg elégedettség tölti el, hátát még jobban kihúzza a támlának döntve.

— Mi zavar, Mona?

— Te nem ilyen vagy. Most úgy viselkedsz, mint egy... Mint egy...

— Harcos?

Mona szeme megremeg. Reszketnek a drágakövek, az ember szinte hallani véli halk koccanásaikat.

— Azt sem tudod mit jelent! Katonásdit játszol, nem harcos vagy!

— Én tudom, hogy nem pont ez volt Morbor elképzelése, de…

— Neked fogalmad sincs, ki volt Morbor! Csak egy napja ismerted, amikor...

A kantin zúgása alább hagy, egyre többen a könnyező lány felé kíváncsiskodnak. Mona tenyerével takarja arcát. Chris egy szigorú pillantással fordul a tömegre. A megrezzent legénység szinte egyként kapja el tekintetét.

— Igazad van. Én alig ismertem. Mesélhetnél arról, ki volt ő neked.

— Chris, ez nem rólam szól...

— Alena mesélt a Kaedrukról. Tudom, miért gyűlölöd a harcosokat.

— Én nem gyűlölöm őket. Ez Alena elferdített valósága, amivel megvezetett.

Üresen néz vissza a kék szemekre. Elméjében a matracot simogató Alena képe lebeg, a csendes szavak zúgnak fülében, amikkel a Tündért védte. Egy rövid sóhajt enged csak meg magának.

— Elmondod a te igazságodat? Alenáét már hallottam.

— Nincsenek igazságok. Valóság van.

— Mi a valóság?

A kantin morajlása erősödik, csattognak, zizegnek, beszélgetnek. A Kaletusi sör párája keveredik a kedves illattal. Mona hallgat. A gyémántok halkan potyognak a zafírok alól az űrruha keblére. Csak szuszog, baljával újra és újra megmarkolja a levegőt az asztalon. Lassan csúszik elé Chris jobbja, tenyérrel felfelé. A kövek tépte kéz ezer sebe virít rajta.„Rajtad áll.”A fiú elfordul, a csápos csaposok felé nézelődik. Melegséget érez, karján át felfut mellkasába. A puha ujjak apránként emelkednek fölé. A tenyerek összeérnek, éppen egy Tündér terhének súlyával.

— A Kaedruk szörnyetegek. Egy kegyetlen faj, ami csak gyilkolni tud. A fekete ködből jöttek. Először a férfiakkal végeztek, a bátyámmal és az apámmal... A kéken izzó szemek anyám után fordultak...

Nehezedik a tenyér. Chris bőre alatt izzik az érintésben. Nem mozdul, szeme sem rebben. Nem sürgeti, hagyja, hogy megtalálja a szavakat.

— Én következtem, a hatalmas szürke ököl alatt... — könnye csordul — Morbor akkor ért oda a többi Beraddoval. Lőtt. Megmentett.

— Hős lett. — elmosolyodik — A te hősöd.

— Nem csak az enyém. — elhalkul — A Föderáció hőse lett. Éveken át vittek minket bolygóról-bolygóra. Mi lettünk a hős és a lánya.

Az ember mellkasában a dobbanások lassan szorulnak össze. Látja a vidáman kergetőző óriást és a Tündért a folyosón.„Apa és lánya… A kis Beraddo…”Kezén egyre nehezebb a lány tenyere. Elhűl alatta.

— Én sajnálom... Nem akartam elvenni tőled.

A remegő kék szemek a barnákra néznek. A görcsösen szoruló ajkak lassan távolodnak el, mintha tonnák szorítanák össze őket.

— Chris, Morbor már beteg volt... Alig maradt ideje...

A fiú már nincs az asztalnál. A Teszt Csarnokban áll, véres kezét bámulja remegő lábakkal. Az óriás utolsó mosolyát látja.„Alena segítő hallgatása… A privát bejegyzés… Ő tudta…”A szikra mozdul, a pulzálás bejárja útját. Fel és alá fut a gerincen, egyre gyorsabban. Chris hátán a nyomás növekszik, már-már elviselhetetlen. Megérti.

— Morbor... Azt akarta, hogy védjelek meg. Ezért volt... Ezért volt boldog a csarnokban... Tudta, hogy képes leszek rá.

— Nem… — reszkető kezével végigsimítja a sebes tenyeret — Azt kérte, hogy vigyázzunk egymásra, mint a két kis Beraddo.

A csápos csaposok csapkodása elhozza a várva várt reggelit. A lerakodás után a kis terminál emelkedik az asztal fölé. Mona mozdul, de Chris gyorsabb, kártyája baljából koppan az üvegen. Az eszköz villan.

— A vendégem vagy!