Sötét Lidérc

A külváros ipari része nappal sem barátságosabb, mint éjszaka volt. Minden lepusztult, az omladozó épületek, törött ablakok fogadják az érkező embert. A műhelyhez közeledve erősödik a zaj, gépek üvöltenek, kalapácsok csattannak, a fűrészpengék sikítása hallatszik mindenfelé. A nemrég leláncolt kapu tárva várja, a vasajtó is nyitva fogadja.

A csarnokba lép, kovácsok százai verejtékeznek a hőségben. Nem csak ember formák, a kocsonyástól a sziklásig mindenféle szerzet üti az acélokat. A tekintetek a katonai egyenruhára lopva pillantanak fel csupán, majd serényebben csengenek a kalapácsok. Chris céltudatosan játssza szerepét, bámészkodik, békésen sétálgat köztük, mégis egyre jobban szorítja mellkasát a nyomás. Egy fiatal emberszerű alak mellé áll, valami furcsa szerkezetet üt össze. Chris nem tudja mi az, vagy mire való, de nem is számít neki igazán.

— Remek munka! — hangszálai majd bele szakadnak a kiáltásba — A Föderáció dicsőségére válik! Csak így tovább! — fordul, lépteivel lassan lopja a távolságot az öreg munkapadja felé. Stocis asztala üres, de nem is várt kevesebbet. A kopott fémlépcsőn át a csarnok irodája felé indul. Hármat koppint az ablaktalan acélon. Halkan nyit be, a nyikorgás mégis elnyomja lépteit.

— Kovács Uram! Meg vagyok elégedve munkájukkal! — harsányan üvölt, mielőtt az ajtót zárná — A Föderáció gyarapszik a... — a fém csapódik, a fiú azonnal elhallgat mögötte.

A félhomályos irodát érces recsegés tölti meg. Az öreg fuldokló köhögésével küzdve int a reteszek zárására. Chris elfordítja a tekerőket, majd közelebb lép. A tűzben edzett bőr sápadt, a kovács szemei karikásak, alattuk a sötét foltok már-már feketék.

— Rossz színben van, Stocis! — még egy lépést tesz — Nem kellett volna minden éjszaka…

— Elkészültem, Chris! — visszaszorítja köhögését — Tekintse meg őket! — előhúzza Mona táskáját.

A csatokat kipattintva egy fekete hengeres gömb formát vesz elő, egy köpenybe csavarva. Semmi más nincs nála, Chris szája mégis felkanyarodik. Kezébe veszi, majd bontogatni kezdi.

— Sikerült ilyen apróra? — szinte kiált — Elképesztő mestermunka!

— A páncél összeszerelése a hátránya. Sok idő. A szíjak és a kapcsok. — morog halkan — Csak így tudtam megoldani, hogy ne foglaljon sok helyet.

Chris már a köpenyt és a kezes lábast nézi. Fekete por csillog rajta, a sötét ásvány borítja külsejüket.

— Ezeket is sikerült megcsinálni! — végigsimítja — Remek munka!

— Nem tudom, működnek-e.

A fiú felölti a sötét köpenyt, termetes felnőttméret, még neki is nagy.

— Kipróbálom, Stocis! — megfordul benne — Nem kockáztatom a feladat sikerét. A hajó holnap kifut a bánya felé, addig mindkét munkáját letesztelem. — elkomorodik — Azután teszem a dolgom.

— Ön becsületes, Chris... Az az egyenruha méltatlan.

— Az újat jobb szívvel viselem majd. — újra mosolyog a sötét üvegre pillantva — Egy Jelkép, de más, mint amit a Császár remélt.

A sisak nem föderációs darab, gondos kezek formálták. Nem hasonlít semmire, mégis mindenre. Letisztult és egyenletes. Elrejti a kapuk elől, arcát fedve a kíváncsi szemek nem láthatják kilétét. Nincs bizonyíték, csak egy Sötét Lidérc, a Császár láthatatlan ellensége. A fiú gondosan táskájába rejti a mester munkáját, oldaláról saját kis csomagját leakasztva teszi mellé, majd búcsúzik.

— Nem ígérek sokat, Stocis! Vagy sikerrel térek vissza, vagy sehogy!

— Chris… Kérem bocsásson meg nekem! — suttogja — Az ár, amit kértem, tisztességtelen… Bocsássa meg nekem!

— Megalkudtunk, barátom! Tizenhat nap múlva már készítheti a fiaim köpenyeit is! — elmosolyodik — Addig is próbáljon pihenni, elég csúnyán köhög!

Nem vár választ, a reteszt nyitja és kilép az ajtón, de a kalapácsok csapkodása közt is hallja az öreg hálájának kopogását a padlón. Átvág a munkások közt, arcára ismét a gőgös vezér maszkját erőlteti. Egy-egy gyors méricskélő pillantás, majd kiviharzik, mint aki siet valahová. Az iparnegyed utcáiról a hegyek felé indul. Kommunikátorát ragadja.

— Botako Tizedes, itt az Első Harcos! Jelentkezzen!

Nem kell sokáig várnia, mire a rét füvének illata orrába szökik, a szorongatott készülékből reccsen a tisztes hangja.

— Első Harcos, itt Botako Tizedes! Hallgatom!

— Tizedes, megkezdem a hegyi edzést! A Bátor Tízek gyakorolják a betanult formációt! Aki lazsál, az fogdába kerül!

— Vettem, Első Harcos! Intézkedem!

A szerkezet fekete üvegén egy másik név villan, már emeli is a szájához, miközben előtte elfogynak az épületek.

— Császári Rezidencia, itt az Első Harcos! Jelentkezzenek!

— Első Harcos, itt a Császári Rezidencia! Hallgatom!

— Császári Rezidencia, megkezdem a meditációs tréningemet! — szemöldöke összeszorul — Ha kérhetem, senki ne zavarjon!

— Vettem, Első Harcos! Továbbítom a parancsot az illetékeseknek!

Elhagyja a fehér város szélét is, a beomlott barlangnál várja ki az éj leplét. A romok közt leülve sisakját csomagolja. Árnyékacél lemezek alkotják a páncélt, egymásra helyenként ráfedő rétegekként illeszkednek össze. A szerelés sokáig tart. Már ragyognak a csillagok, mire vértjét felveszi a fekete kezeslábasra.„Tökéletesen illeszkedik. Feszes és véd, ahol kell!”

Saját kis csomagjából úti rongyait veszi a páncélra, nem látszik sehol a sötét védelem. A közönséges polgári gúnya álcája alatt indul kipróbálni. Sisakját a táskába teszi, szemét a városra szegezi. Futni kezd. Szélsebesen száguld a hegyi ösvényen át, keresztül a mezőn a városszéli útig. Lassít. Sétálva lép a fehér kövekre.„Az első kapu... Nincs villanás... A rendszer megvakult a páncéltól!”

Biztosra megy, egészen a dokkig szalad. A falon átugorva a terület szélére jut. A nagy kaput lesi, amivel az érkező hajókat szkennelik. Lopakodva közelít felé, a szűk fém sétányon haladva kel át a fehér ív alatt. Oda és vissza is megjárja, de a rendszer hallgat. Nincs riadó. A páncél működik.

A hegyekbe indul vissza, a második teszt kör még hátra van. Páncélját levetve a táskába rejti, a köpenyt ölti testére. A pirkadat első sugarai szelik át a sötét eget, már nincs idő kísérletezni, a dokkban kell lennie, mire a rakodást megkezdik. Elindul sötét csuklyájában, kezében a fekete táskával. Az első kapu néma marad, ahogy a második is, majd az összes többi.„A kovács remek munkát végzett, szabóként is.”A nagy kapu marad csak hátra. Őrszemek járnak a fém hídon, villan felettük a piros fény, akárcsak az égalja. Megfordulnak, visszafelé indulnak.„Ismét ott a jelzés. Tökéletes.”A fiú csendben lépked, az őrök visszhangjaként jár. Felette nincs fény. A csarnok sötét árnyékába vetődik. A fal mellett kúszva lép a rakodásra váró áruk közé. Elrejtőzik a megbeszéltek szerint.„A terv elindult, az óra ketyeg.”

A berakodás megkezdődik, a gépek felzúgnak, a népek beszélnek. A zöldségek illata átjárja a rakteret, a ládák árnyéka leplezi a potyautast. Feszült a légkör a hangárban, a legénység tagjai vitatkoznak odakint, de az ember nem hallja, hogy miről. A rámpa záródik, csak a csapódás visszhangja járja át a sötétséget. Elcsendesül, de nem tart sokáig. Az őrjöngő hajtóművek felsikítanak, majd fémes dübörgés rázza meg a hajótestet. A bárka emelkedik, a tervnek megfelelően. A fekete lepelbe burkolt fiú oldalán egy erős bökést érez.

— Potyás, ébredezzél! Elindultunk.

Chris a sarokból kászálódik, arcát a köpeny sötét maszkja fedi.„Így volt megbeszélve...”Senki sem ismeri kilétét, ő sem kíváncsiskodik semmiről. Az áruszállító menetrend szerint utazik, legénységéből csak öt föderációs polgárt látott, tisztes népeknek álcázott, kevert fajú csempészeket.„A pilóta egy Promodi, mint a Noraman kapitánya is volt.”A hajó a nagy bányabolygó, a Minris Concello felé veszi az irányt. Az út hét napig tart, ételt visznek, fémet hoznak, ez a menetlevél tartalma, de a szürke ládák az ember mellett mást is sejtetnek vele. A kapitány nem beszél, nem kérdez, Chris is így viseli sorsát, csupán az út számít neki, semmi más.„Csak oda és vissza…”

A Sötét Lidérc csendesen vár a raktérben. Naponta egyszer nyílik az ajtó, beengedik a mosdóba, majd ismét bezárják egy kis ételcsomag társaságában. Így szólt a megállapodás, nem is vár többet. A hét nap nagyrészét tervének mantrázásával tölti.„A célpont egy vízhordó lány, fiatal, tíz év körüli Vitmiss gyerek. Barna haj, barna szem, mint egy ember… Nem nagy dolog…”

Az utolsó nap reggelén a fémtest megremeg, a rázkódó rakomány ébreszti a potyautast. A hajó kilépett az Utazótérből, de nem áll pályára, azonnal landolni készül. Chris a háborgó gépben még utoljára felidézi tervét, miközben összekészül.„A kirakodás alatt Surranni a páncélban... Megkeresni a vízhordók szállását... Mire észreveszik, hogy eltűnt, már messze járok. Menni fog! A terv halad, az óra ketyeg!”

A hajó dübörgő becsapódása rázza fel a fémet. A landoló talpak panaszos sírása kiabál a kapitánynak: Megint spóroltál a lassítással! Mire a belső ajtó kinyílik, a Sötét Lidérc már vértjében várakozik, kezében a fekete kelmével. Az árnyas sarokból figyeli az érkező űrutazókat. A legénység a markát dörzsöli, a szürke ládákat simogatják, de furcsa arcuk is beszédesebb náluk. A raktér ajtó nyílik, hatalmas lények, denevér fejű szörnyek várakoznak a szürkés homokban.

— Ideje volt már! — sietve a raktérbe lépnek — Pakoljatok le! Kell a hely a fémnek! — csattogó hangjuk szinte megtépi Chris fülét.

A sisak fekete üvegén át tekint ki, őt azonban nem veszik észre az árnyékban. A pillanatot lesi. Elérkezik. Az őrök mellett Surran a megszürkülő térben. Száguld az elnyúló időben. A Páncél nem korlátozza mozgását, tökéletesen követi minden rezdülését.

A távolban tér vissza, lába a puha, szürke homokba süllyed.A felszín sötét és hideg, a nap távoli és erőtlen. Szinte a lehelete is látszik.A bestiák lábnyomait követi vissza, amit akaratlanul hagytak térképként a tárnákhoz. A közelben egy másik hajót pillant, föderációs felségjellel. Elmosolyodik, Botako Tizedes arcát felidézve.„A visszaút adott, a jegyek már megváltva, de Podis semmit nem bízott a véletlenre.”Tovább lopakodik síri csendben.

A bánya bejárata előtt kis kalyibák állnak, egy gigászi konténer körül. Apró, kevert fajú lánykák, kicsi gyermekek töltögetnek rongyos kulacsokat. A sisak alatt ismét mosoly feszül.„A vízhordók, a terv szerint! Eddig, mint az óramű!”

A Sötét Lidérc szélsebesen közelít. Magát elrúgva reppen az egyik házikó tetejére. Megremeg az instabil szerkezet, szemétből épült, csak rongyok és pár drót tartja egyben a lemezeket. A lányokat fürkészi, de a leírás pontatlan, túl általános a sok emberszerű gyermek közt. Többükre illik. A tetőről ereszkedve közelebb lopakodik, de a helyzet nem javul. Nem ismeri fel a célpontot.„Őrök még sehol...”Halkan, de határozottan szólal meg az apróságok mögött.

— Elena Stocis... Elena Stocist keresem.

A lányok hirtelen fordulnak a hang irányába. Arcuk elfehéredik, mások elzöldülnek, miközben a közeledő Sötét Lidérc páncéljára néznek. Lábuk és csápjaik reszketnek, némelyiknek még könny is szökik a szemébe, de nem válaszolnak. Chris megtorpan, mellkasában hideg bizsergés terül szét. Szabad kezét maga elé emeli, úgy lenget feléjük.

— Semmi baj... Nem bántok senkit... — lassan hátrál visszább a gyerekek elől — Én csak Elenát keresem... Én… Nem bántok senkit!

A reszkető tömegből elő lép egy lány, szeme remeg, arcán tisztán látszik, valami szörnyűségre számít.

— Én vagyok Thélena Stocis... — szipog csendesen — De nem csináltam semmi rosszat.

—Mortha Stocisbarátja vagyok, ő küldött érted! — suttog halkan — Elviszlek innen, apádhoz.

Köpenyét kibontva Elena hátára teríti. Testétől még meleg, de a kislány nem nyugszik meg, riadt tekintete ugrál a kezek közt.

— Mi lesz Thavithhel?

— Én csak érted jöttem, nem másért. Gyere, induljunk!

A lány lelöki magáról az álcát, apró lépteivel futásnak ered a barlang felé. Chris utána kapva csak a kelmét éri, a kis teremtés elszabadulva menekül a tárna bejáratához.„Nem ez volt a terv!”

A Sötét Lidérc a köpenyt ismét magára ölti, majd az árnyékban elenyésző Elena alakja után indul. Léptei hirtelenek, lélegzetei fújtatnak. A bolygó levegője fullasztó, száraz és megviseli tüdejét.„A sisak csak álca, nem javít a szellő szagán.”

A furat meredeken a hegy alá vág, a kőtalpak alatt kanyarog. Chris lassan halad. Óvatos. Tudja, hogy nem lát be a mélyére, így az őrség bármikor rajtaüthet.„Be és ki..., igaz, kovács?”A falak mentén pislákoló lámpák fénye haldoklik a sötétségben. Egy elágazáshoz ér a félhomályban. Sok lábnyomot lát, nagyokat és kicsiket, de nem tudja megkülönböztetni a frisset a régitől. Szemét lehunyva fülel, de a sisak nehezíti a Térolvasást.„Apró léptek távolodnak jobbra... Az alagút szele kavarog… Más is … Balról dübörgést nyel el a homok... Büdös…”

— Hé, Te! Mit keresel itt? — a kiáltás megrázza az alagutat, egy suhanó hang kíséri.

Chris kitér. Egy termetes bunkó csapódik helyére. Belefúródik a köves homokba, szele magasra veri a port. Egy denevér őr groteszk karja emeli újra.„A lopakodásnak vége…”A Sötét Lidérc ökle lendül. Magát a porból ellökve hasba vágja a támadóját. A szörny nyögdécselve rogy a földre, eszméletlen teste szabálytalanul lélegzik.

A Lidérc sebes vágtával jobbra indul, a puha talpak irányába. Léptei szaporák. Tudja, hogy már nincs idő, ha riadóztatnak, a Kapitány nem vár rájuk. Egy tárna képe rajzolódik előtte a sötétben, bejáratánál fémes kövek kupaca pihen egy lebegő szállító lapon. A lány mögötte rejtőzik. Reszket. Óvatosan mellé lopakodik, halkan suttog neki.

— Gyere, mennünk kell! — karját ragadja, de szorítása gyengéd.

— De Thavith! — lehel kétségbeesve — Nem hagyom itt!

— Nincs semmiféle David! Gyere már!

A kislány nem mozdul a feszegetésre sem, kapaszkodik a kövekbe. Chris a tárna mélyére pillant. Denevérek járnak a szűk szirteken. A munkásokat verik. Lehetnek vagy ötszázan, az őrök csak négyen. Egy lázadás elsöpörné a szörnyeket, mégsem tesznek semmit.

A lány teste összerándul. Egy idős, sovány férfit látnak a porba rogyni. Nyakában lánc, mint mindenkinek. Az őr fordul, haragos tekintete a lustálkodót égeti. Elindul termetes buzogányával, a kő is remeg alatta. A Lidérc szíve szorul. Elenát feszegeti, próbálja elhúzni a fém mögé.

— Gyere már! Ezt nem szabad végignézned!

Nem tudja elmozdítani, a lány meredten nézi a bestiát. Az öreg elé egy fiú lép, lánca csörren nyakában. Tekintete gyűlölettől izzik, félelem nélkül néz fel a gigászi bestiára.

— Hagyd békén! Beteg! — parányi öklét a szörny felé emeli.

Elena karja mozdul, futni akar az ifjú felé, csak a sötét marok tartja vissza.

— Thavith! — a vékony sikoly bejárja a tárnát.

A sisak üvegén át a fegyver képe kiélesedik. Elena kitépi magát az ernyedő szorításból. Futni kezd az üreg felé. A buzogány suhan, a fiú arcát eltakarva várja a csapást.