Surranás

A szikra mozdul a megdermedt ember testében. Átjárja mindenét. A megszürkülő térben egy rövid rántással húzza félre. A színek visszatérnek. A széllökés megtépi a fiú ruháját. A puffanó robajlás már a háta mögött szól, még tüdeje telik, amikor a hulló föld törmeléke felszórja a környéket.

— Elment… Az… Esze?! — zihálja mellkasát tapogatva — Majdnem megölt… — hátára borul, úgy fújtat tovább.

— Majdnem, Harcos? — halk csoszogással közelít — A majdnem csak egy másik szó a nemre.

A Mester megáll Chris mellett. Lassan ül le, tekintetét a remegő tanítványára fordítja. Nem szól semmit, békésen üldögél, mintha csak ledőltek volna pihenni egy rövid percre. Hangosan cuppog, de még csak szemhéja sem rezdül, úgy figyeli a fűben fekvőt.

— Miért csinálta? — visszanéz mesterére — Most mitől jobb?

— Miért, miért, Harcos. — elhalkul a cuppogás — A mit fontosabb, mint a miért! Mit csináltam én? Mit csináltál te?

— Megdobott. — elfordítja tekintetét — Féltem.

— Utána mit csináltál? — fölé hajol, egészen közel — Miután féltél?

A kellemetlen pezsgő érzés lassan múlik, miközben a szikra a helyére visszahúzódva pulzál a gerincben. A fiú lehunyja szemét, mély lélegzetet vesz, amíg az emléket újra játssza magában. Felnéz.

— Semmit. — suttogja — Az a Másik volt.

— Mit csinált a Másik? — szemét vérfagyasztóan mereszti.

— Elrántott… — újra átéli az érzést — Gyorsan. Nagyon gyorsan.

— Mezők, Harcos. — vigyorrá nő mosolya — Erőterek.

Tokan lassan húzódik hátra, feláll, majd párnájához csoszog. Némán ül le, szemeit behunyva várakozik tovább. Chris újra felküzdi magát, remegését egy különös rezgés váltja. Kezeit nézi, alkarjait a vérteken át. Valami mozog benne, tisztán érzi, hogy ott van. Más, mint a barlangban, nem csak mennyiség, több. Összezárja ujjait.

— Mezők… — suttogja — Erőterek… — feláll, az eldobott páncélért megy — Mezők, erőterek és energia… — a darabokat megmarkolva összefűzi, majd nyakába emeli — Mezők, erőterek és sok energia… — érzi száját felkanyarodni, miközben keze alatt az acél hideg marad — Mezők, erőterek és nagyon sok energia… — oldalán is megköti.

A földbe fúródott gömbért siet, a talajra engedi térdeit. Nem látja hol van, mindent betemet a száraz törmelék. Ásni kezd, ujjaival kaparja a durva anyagot. Körme alá beszökik a homok. Marja bőrét, még vére is kiserken. Maga elé emeli kezét. Megforgatja. Mosolya tovább szélesedik a vörös sár láttán.

— Energia. — ereiben mozdítja az áramlást — Mező. — nem látja, mégis érzi, ujjai, majd egész keze körül lüktet valami — Mint egy izom, ami nincs ott… Bőr, ami a másik helyett van, de mégse.

Ismét a földbe vájja. Nincs fájdalom, csak puha tapintás, mint a szivacs. Vadul kapar, kapkodva keresi a gömböt. Megtalálja. A kezébe veszi és a Mesterhez szalad vele. Nadrágjába törli, majd a párna szélére teszi. Újra rohan, a sziklához fut a másikért. Ujjaival megkocogtatja, de nem érzi a keménységet. Keze ökölbe szorul, a beragadt golyó mellett lesújt a kőre. A rétegek repednek, a darabok hullanak, de sem bőr, sem vér nem marad az ütés helyén. Újra odavág, még erősebben. Potyog a törmelék, a golyó is kifordul a sziklából. Felmarkolva szalad vele, de félúton megáll. A nehéz gömb súlyát alig érzi. Felhajítja, majd könnyedén marja el a levegőben. Labdázni kezd, mint egy kisgyerek. Tokanhoz közeledve rövidülnek a dobások, mire elé ér, már komor arcot vág, megdörgöli Védencét és a másik mellé teszi.

— Azt hiszem, értem, Mester. — rövidet köhint felfelé — Talán…

Csuklóján már érzi az öregn szorítását. Nincs rúgás, csak összenéznek.

— Meglátjuk, Harcos. — helyéről felállva húzni kezdi — Meglátjuk.

Nem szalad, éppen csak kilép. Chris sétálva követi az apró csoszogást. Bőrén elfut a szúrós érzés, millió tű döfi, miközben szürkül a tér. Lépked, de a hangok eltűnnek talpa alól, akárcsak a fények éles árnyékai szemében. A süppedős föld megkeményszik, a fűszálak is alig hajlanak lába alatt. A levegő is sűrűbbnek tűnik, szinte érzi, mintha víz alatt mozogna. Gyomra görcsöl, ajkai mégis felkanyarodnak.„Surranunk? Mi most tényleg Surranunk?”Eltűnik a tompa nyomás, de a színtelenség megmarad. Más az érzés, már nem kívülről tart befelé. Fordítva. Lenéz Mesterére. Nagyot dobban a szíve. A csuklója szabad, együtt, mégis külön-külön mennek a furcsa térben.

Mellkasa lüktetve dobol, amint megérti, saját erejéből tartja fent a mezőt. Érzi magán belül az áramlást, kívül az erőteret. Száját nyitja, de a kevés fuvallat torz morajlásként tűnik el körülötte, nem is lesz igazi hang, csak foszló rezgés. Tokan meredten előre bámul, kicsit a lábai elé, kicsit talán messzebb is. Nem nézi tanítványát, csak békésen halad. Felette a fiú vigyora megfeszül, akárcsak az izmok lábaiban.„Ettől gyorsabb vagyok…”Szaporázza a lépteket. A fűszálak, mint a töltőforgács a dobozokban, lassan hajlanak, mégis egyre nagyobbakat lép. Kocogni kezd, egyik lábát emeli a másik után. Ellöki magát a földről, igazi vágtára készül, nagy lendülettel.

A színek foltokban megjelennek, a hangok beszakadnak a térbe. Kibillen egyensúlyából, érkező lába alatt hátracsúszik a talaj. Rémülten nyitja száját, de levegőt nem kap rajta, mintha falon át próbálna lélegezni. Zuhan és sodródik, a kevés lendület ezerszeresét érzi. Elmosódik előtte minden. Nem homályos, egy vonalban kenődik a látkép, maga alá folyik. A szikra mozdul benne, karjait arca elé rántja. Valaminek nekiütközik, majd pördül. Újra csapódik. Száz és száz fájdalom éri, egyetlen villanás alatt. Forog vele a világ, de csak tovább sodródik. Egy hangos csattanás állítja meg. A színek visszatérnek, felette az idegen nap perzselő korongja világít a felhők mögül. Első éber lélegzetét szinte azonnal kifújja. Újabbakért kapkod. Lábai és karjai sajognak, a kavicsos föld nyomja a hátát. Reszket a talajba vájva.

— Ilyet nem csinálunk, Harcos! — a semmiből előbukkanó Tokan lassan csoszog mellé — Az egyik láb mindig a földön. — hidegen cuppog felette — Különben a rombolás nagyobb, mint az eredmény.

A fiú nyögve billenti fejét, mellkasa felett átlesve lábai felé néz. Megrázkódik. A fű feltépve, a földben hosszú árkok vágva, az ülőpárnát szinte nem is látja, olyan messzire került tőle.

— Mi… — szájából vérét oldalra köpi — Mi történt? Alig mozogtunk.

— A visszatérés ilyen, Harcos. Ha nem támaszkodsz, borulsz.

— Honnan? — megpróbál felülni, de hátát visszarántja a fájdalom.

— Egy kicsit innen, egy kicsit onnan. — lepillant — Félig itt, félig ott, de egyik síkon sem igazán.

Újabb kísérletet tesz a felülésre. Felnyög, majd visszaesik. A Mester leül mellé, rövid lábait maga alá húzza. Cuppogva bámulja egy keveset, majd tenyerét a fekete vértre teszi. Mosolyog.

— Már érted, Harcos. Mezők. Erőterek. — megpaskolja a fémet — Hideg. Már nem kap tőled annyit.

— Én meg levegőt… — arcát húzza a görcs, mégis visszamosolyog — Mintha vizet szívtam volna… Hogyan lehet a síkos dolgon lélegezni?

— Sehogy. — egy rövid cuppantást hallat — Annyid van, amennyit magaddal vittél, Harcos.

— Legközelebb többet viszek magammal… — feltörő nevetésében hasa összerándul, akárcsak háta — Ha lesz legközelebb…

Tokan a kendertáskába nyúl, egy kis bogyót és egy almaszerű gyümölcsöt húz elő. Nincs etetés, a fiú jobb kezébe teszi.

— Egyél, Harcos! — karjait visszahúzza ölébe — A nagy elűzi a fájdalmat, az apró segít aludni. — arcát a nap felé fordítja — Később majd folytatjuk a semmi tanulását.

Nincs harmadik próbálkozás, Chris békésen fekszik kráterében. A sajgó izmok ellenére is elönti a melegség. Előbb a nagy gumót rágja körbe, majd a kicsit is utána küldi. Még felpillant mesterére, majd lehunyja szemét, mélyet sóhajt, azután elereszti.

— Talán tévedtem. — suttogja — Talán mégis elég vagyok… Kár, hogy ilyen későn…

Egy rövid szuszogás után elnehezül egész lénye. A leérő falatok munkához látnak, a nap alatt is kellemes hűvös lengi körbe. Egy kép kúszik elé, a kék kövek alatt egy villanásig látja a mosolyt. Elhessegeti.

„A fehér páncélos… Néma eskü Placatas királynak… Végtelen folyosók… Elesett Kaedruk… Megszürkül a lila vér… Egy utolsó kétségbeesett csapás… Villan a fény… Repedt kövek az Átok helyén…”

A mennydörgés megrázza a földet. A csillagos eget lassan fedik el a sötét felhők. Hideg szél fúj, Chris feszegetve nyitja szemét. Fejében az elviselhetetlen nyomás zúg, mestere tenyere homlokát feszíti. Nem látja arcát, mégis tisztán érzi, amiről nem hitte, hogy lehetséges.

— A Másik, Harcos.

— A Másik, Mester. Nomah.

Tokan tenyerét leemeli a fiú homlokáról, visszaengedi ölébe arcát az égi villanások felé fordítja. Nem kezd cuppogásba, bámul felfelé.

— A másik nem egészen Nomah, Harcos. Kevesebb.

A távoli villámok közelebb színezik a felhőket. A szél hangosabban süvít, az eső illata belengi a várakozókat.

— Ő is Surrant, Mester! — egy kis mosolyt enged szájára — Legalább ebben hasonlítunk.

— Ő nem Surrant, Harcos! — tanítványára néz — Mást csinált. Azt, amit te is, a kórház felé, csak sokkal gyorsabban.

— Én csak egy különbséget látok. — könyökein megtámaszkodva feljebb billen — Tetszik a Surranás, Mester! Ha belejövök, nincs több rombolás. — hangosan sóhajt — Nincs több rombolás…

Tokan szótlanul áll fel, hangtalanul indul a távoli párnája felé. Chris is tápászkodik, a kráterben elgémberedett végtagjait nyújtogatja. Kezeire pillant, szája felkanyarodik. Kissé előre dől, mély levegőt vesz.„Mező… Az a mező… Rezgés… Olyan rezgés… Menni fog…”Ereiben megmozdul az áramlás, a koncentrált energia csatarendbe áll.„Mezők, erőterek...”Surran. Az elfakuló csillagok alatt indul beszorított levegőjével. Előtte a Mester, húsz lépésre vár megdermedve a ködfátyolban. A fiú nem sétál, de nem is fut. A kettő között szedi lábait, de egyik talpa mindig a talajon marad. Elhalad Tokan mellett, de nem néz rá, előre figyel.„Megértettem.”Tovább siet, a távoli párna képe már felsejlik előtte. Tüdejében nehezül a levegő, csak egy keveset ereszt ki, nem vesz másikat. Nincs messze a céltól, magában már látni véli a Mester arcát, ahogy az ülőhelye eltűnik szeme elől. Odaér, már csak három lépés. Lassít, de nem áll meg egészen, csak kissé rogyasztva nyúl a párnáért.

Megragadja. Mosolya kiegyenesedik. A célpont nem mozdul, mintha ezer Védenc súlya lenne, keze hátul marad, de lábait viszi a lendület. Egyensúlyából kibillenve rántja maga elé karjait. Rémületében elengedi az áramlást. Bal lába még a földön, a jobb már a levegőben. Visszatér a csillagok fénye. A földön csattan, de nincs robajlás, csak elnyúlik a fűben. A távoli cuppogás belehasít fülébe. Lassan közeledik.

— Ilyet sem csinálunk, Harcos! Ha valamit mozdítasz, meg kell állnod érte! — egy nagy cuppanás tör át a szél hangján — Ha így ütsz meg valakit, már nem kell, hogy visszaüssön.

— Alena megütött vele. — nyögve tápászkodik — Többször is.

— Nem vele, Harcos! — az egyik Védencet a kendertáskájába teszi — Utána és előtte. — párnáját lerázza, hóna alá veszi — Az időzítés. Ezt fogod gyakorolni!

A félhomályban Chris a másik acélgolyót pillantja. A Mester keze lendül, de nem hozzá dobja, a város felé repíti. Nem lövedékként, inkább csak labdaként száll, egy cuppantás és halk parancs kíséri.

— Ne hagyd leesni, Harcos!

Egy negyed lélegzetig bámul, érzéseit lenyeli, megtölti tüdejét. Surran. A magas füvön gázolva botladozik. A szálak, mintha csak megfagytak volna, ütik vágják, páncélját lökdösik. Halad. A golyó éppen vállmagasságban áll, megdermedve a levegőben. Lassan ér mellé, kezét alá engedi, de nem érinti. Elfojtja az áramlást. Az acélt még viszi a lendület íve, tenyerétől egy leheletnyire zuhan tovább a földre. Felkapja, nadrágjába törli, majd visszadobja. Csattan a szottyos marokban, de a Mester már lendíti is újra. Nem sokon múlik, a Védenc mégis megint a porban landol. A fiú felveszi, megtörli és hajítja.

Elered az eső, a villámok is közelebb cikáznak. A gömb repül, a tanítvány Surran. A megdermedt cseppek kavicsként csapódnak arcához. Minden oda-vissza menet egy kicsit elvesz valamit, mégis a kedve egyre jobb. Mire a város széli úthoz érnek, már nem lesz saras az acél, tenyérből tenyérbe-repül, úgy haladnak a fehér falak felé. A szikra nem mozdul, a fiú tarkójában megbújva vár, miközben gazdája mosolyogva labdázik Tokannal. A kapu előtt a Védenc a kendertáskába kerül, a panel villan, a szárnyak kitárulnak. Együtt lépnek be az esőverte kertbe. A szél tépi a fákat, hajlítgatja a virágokat. Chris már reszket, a hideg rázza egész testét. Nem érzi belül az áramlást, a sok elfogyott a játék alatt. Nem a házba mennek, a Mester kis tárolójához siet, a szélfogókat, ládákat és támasztékokat szedi elő. Együtt rendezik a kertet, a hulló cseppek alatt. Az eső felhőszakadássá erősödik, mire az utolsó védelmi intézkedések is a helyükre kerülnek. A páros az ajtó felé indul, a saras lábbelik a bejárat előtt kerülnek a féltető alá. Átlépnek a küszöbön.

Bent egy egészen más világ fogadja őket. A hideg szélnek nyoma sincs, a kellemes melegben a levendulához hasonló illat árad, a fiú körül mégis megfordul a szoba. Nem borul el, lassan ereszkedik térdére. Reszket. Kezeit bámulja, ujjai önkéntelenül rángatóznak. Nem érzi belül a mozgást, csak a lassan szétáradó jeges dermedést. Mestere egy lila gumót ad kezébe, de lefordul tenyeréből az étel.

— Ne ejtsd! Fald fel, Harcos! — gúnyosan cuppog, mégis maga veszi fel a földről, majd ruhájába törölve ismét a kezébe nyomja — Édes. Jót tesz az üregeknek!

A tanítvány megmarkolja, három harapással ropogtatja körbe. Szinte nem is rág, csak nyel. Hátában az izmok egyre erőtlenebbek. Már billeg sarkain megülve, az evés emészti fel utolsó erejét. Lassan dől az oldalára, a padlón elnyúlva piheg egy keveset. A vihar kint hangosodik, az ablakon a villámok fénye beragyogja a szobát. Tokan székéhez csoszog, halkuló cuppogása után csendesen foglal helyet.

— Aludj, Harcos! — lehunyja szemét — Holnap majd folytatjuk a semmi tanulását.