A Második Harcos

A légifogat lassan ereszkedik, de a kórház tetejére nem kapta meg az engedélyt, így bejárata előtt teszi le a kis családot. Egy másik jármű várakozik a felső padon, David és Elena hangosan kiáltoznak az üvegre tapadva. Chris már hallgat, akárcsak a vele szemben üldögélő Mona. A kis mosoly az út alatt szinte teljesen eltűnt róla, mintha csak sejtené, az ember hirtelen bejelentett távozásán túl, az éjszaka még újabb sötét titkokat boríthat a nyakába. Az ajtó nyílik, a Tündér száll ki először. Zavartan fordul körbe, szeme a tető felé leskelődik.

— Be kell jelentkeznem! — előre szalad — Késésben vagyok!

— Majd a magánkórteremben… — utána kiált, de az üvegajtó bezár a lány mögött — Beszélünk, Mona… Indulás előtt... — lehajtja fejét.

Az ember kezeit melegség fogja körbe, a két Védenc mellé szegődik. Hárman lépnek az előcsarnokba, a szokásos verseny megindul a panel érintéséért. Amint felérnek, Chris a nővérpulthoz siet. A kedves illat körbelengi, de a Tündér már sehol. Egy fiatal ápolónőhöz lép.

— Isenhurt Doktornő étel rendelése…

— A Doktornő a műtőben van!

— Tessék?! — elkerekednek szemei — A műtőben? Máris?

— Sürgős eset. Baleset.

Egy rövid pásztázásig néz hunyorogva a nőre, majd egyet hátra lépve kifordul előle. A gyerekek még várakoznak, de végül felzárkóznak.

— Kérem, Mona ételrendelését hozza az Első Harcos kórtermébe! — visszanéz — És szóljon neki, hogy indulnom kell. Megbeszéltük.

A nővér lelkes bólogatással felel, száján furcsa mosollyal. Chris megfeszíti fülét. Egy föderációs rohampuska dobolását hallja viszont kiszökni a kék-fehér egyenruha alól. Szemöldöke összeszorul. Elindul. Nem jut messzire, amint kiérnek a liftek elől, a kedves illat gyengülni kezd. Lenéz, David is erősebben szimatol, fejét hátra-hátra forgatja.

— Menjünk! — húzni kezdi — Mire jön az étel, ti már megfürödtetek!

— Hazudott. — Elena megrángatja kezét — Ő nem mondott igazat.

— Tudom.

Csak a léptek koppanásai maradnak a folyosón. Elsétálnak a keresztjáratok mellett, a műtők soránál már nyoma sincs az illatnak, de nem állnak meg a magánkórteremig. Az ajtó nyílik, a Védencek berohannak. Csend van bent is, egy lélek sem járt ott, a levegő is állott. Az ember körbenéz, a szekrényből két felsőjét veszi elő, azokkal a gyerekeket a fürdőbe tereli. Kommunikátorát kapja kezébe.

— Mona, itt Chris! El kell indulnom, de beszélni akartam veled előtte… — sóhajt — Elmondták, hogy a műtőben vagy. Az ételt ide kérettem, de nem maradhatok sokáig... — felnéz — Beszélni akartam veled.

A szerkezetet oldalára akasztja, egy kis darab papírt vesz elő, írni kezd rá. Rangjelzését is elő húzza, a civil ruha anyagát átböki vele. Némán vár a csobogó víz hangjában, a vidám sikoltásokat nevetés váltja.

— Chris, mesélsz nekünk?! — David kacagva szalad ki — Valami harcosat! — megrángatja kezét — Most szabad! Hárman vagyunk.

— Attól, hogy hárman vagyunk, még nem szabad! Mona nem szereti.

A széles mosoly lejjebb hervad, de az ajtó búgása újra visszahozza a jókedvet. Chris nyit, a pultból a nő áll ott a négy dobozzal. Szeme megakad a ferde rangjelzésen, száján az ív sarka aprót rándul.

— Kiváló időzítés. — beinti — Kérnék valamit, Nővér! — mosolya ádázra húzódik — Nincs, aki vigyázzon a gyerekekre és nekem el kell mennem. — átnyújtja a papírt — Az azonosítóm. Ha baj van, hívjon!

— De Első Harcos, kérem… Én nem… A pult… Baj lehet belőle…

— Ha problémát jelent, megoldhatom máshogy is. — felnyitja a dobozokat és a gyerekek elé teszi — Szólhatok Zagir Ezredesnek, hogy küldjön ide egy ezredet a felvigyázáshoz. — köhint — Vagy kettőt.

A nő lassan elfehéredik, az ölelésből felegyenesedő emberre meredve. Feje, majd egész teste hintázik egy keveset, végül a falon támaszkodik meg. A levegő kapkodás megáll egy rövid válaszig.

— Nem kell fáradnia… Megoldom, Első Harcos!

— Köszönöm, Nővér!

Döngő léptekkel indul el a kórteremből, száján még feszül a mosoly, David vidám kiáltása a nőnek tovább szélesíti.

— Tudja, hogy hazudtál neki! Mi is tudjuk!

A rangjelzés lekerül, a civil ruha szétnyomott szálait óvatosan elsimítja. A folyosón még forgatja fejét, de az illat sehol, csak magán és a liftnél érez belőle egy keveset. Lefelé megy, átvág az előcsarnokon. Amint kilép, újra a kommunikátorát ragadja, Zagirt hívja és egy járőrpárt kér a nyolcadik emelet főfolyosójára. A légifogat térképét idézi magában, a címre indul, amit Alena megadott. Az útvonal tiszta, a nyugati városrész felé tart. A nyári éjszaka hidege hatol a ruhák alá, a világítás fogyatkozik, minden újabb bokor árnya egyre fenyegetőbben terül szét körülötte. Egy órán át talpal a Boszorkány odújához. Lepusztult épületek állnak mindenfelé, mintha csak magára hagyták volna egy évszázadig. Egy lélek sincs az utcán. Nem égnek fények, a csillagok is fakóbban ragyognak a nyugati égbolton. A falakat lövések tépték fel, helyenként korom is színezi a megszürkült burkolatokat. Nincsenek jelzések, a fémtáblákat kivésték helyükről, de az egyik romos tetőről ismerős hang szűrődik le. Egy légifogat búgó motorjai várakoznak pihenőállásban.

Chris a kapu elé ér, vastag lánccal zárták le. Az acél már vörös a rozsdától, helyenként darabok hiányoznak belőle. Nem töri be, inkább átugorja, lopakodva halad befelé. A kihasadt üvegű bejáratot a szél mozgatja, a zsanéros szerkezet nyikorgása olajért kiáltozik. Az épületből dögszag árad. Egy szűk, sötét folyosóra ér, a végén egy lépcső omladozik. Elindul rajta felfelé. Lába a porba süpped, lépései nyomot hagynak mögötte. A harmadik emeleten jár, ott is mocsok és bűz fogadja mindenütt. A falakra vér száradt, lövedékek hevernek szerte a földön és a lyukakban is.„Remek kis hely. Olyan Alenás... A Hercegnő tudja mi a jó hangulat titka.”Az utolsó folyosó végén az ajtót résnyire nyitva pillantja. A dögszagban valami más is terjeng. Egy ismerős illat. Kettő. Közeledve a küszöbhöz szíve nagyot dobban. Megáll.„Sejtettem…”A szikra megmozdul, fel-le cikázik gerincén. A Stratéga számolni kezd, a kiszűrődő lélegzetek után a szívdobbanásokat figyeli. A léptek motoszkálnak, sercegés, csengés, koppanások is kiszöknek. Egy utolsó gondolatlánc kavarog még benne, három lélegzeten át rendezi, a végén egy döntés születik. Bólint, kezével belöki az ajtót. Egy régi szék áll a szoba közepén a lámpa alatt. Egy üres tekintetű fiatal fiú ül benne, Chris korabeli. Nyakán vére csepeg végig, ami egy összeöltött metszésből serken. Mellette egy csuklyás alak távolodik, háttal az ajtónak tart a pult felé. Arcát nem látja, mégis tudja, ki az.

— Itt vagy végre! — Alena kilép az árnyékból — Kerülj beljebb, Chris!

A csuklya fordul, az elkerekedett zafírpár néz az ajtó felé. A fekete paláston végigfut a hullámzás. A lány ajkai távolodnak, de hang nem jön ki közülük, csak az akadozó lélegzetek. A kevés fényben a fakó bőr tovább fehéredik, kezéből a szike kifordul, halkan cseng a porban.

— Te vagy a Boszorkány régi adósa. — a Stratéga hidegen néz körbe.

— Kérlek, ne nevezz így a Védencem előtt! — a Hercegnő megsimítja a székben ülő fiú vállát — Modortalanság. Ha kell, amiért jöttél…

— Amiért jöttem? — szemöldöke összeszorul — Az a fekete véred a padlón szétlocsolva. — lassan indul a nő felé, jobbját hátra feszíti.

Egymásra néznek, de Alena nem mozdul, csak kezét emeli a fiú válláról. Chris egy karnyújtásnyira ér tőlük, izmai ütésre feszülnek. Valami rezdül. Az üres tekintet fordul, egy erőtér is éled. Fájdalom villan. Az ember arcán fut szét, irtózatos nyomás követi. Az öklöt alig látta, mégis sodorni kezdi a lendület. Lábai felemelkednek a padlóról, a szoba túlfelén egy szekrénynek csapódik. Fa szilánkok szállnak szét a levegőben. Száguldását a kőfal állítja meg, darabjai a földre zuhant testén kopognak. A fémes íz elfut szájában. Egy sikolyt hall, miközben tápászkodik a törmelékből.

— Hagyd abba! Kérlek!

Remegve kel fel a porból, lábai rogyadoznak. Arca lüktet, vére csorog állán és homlokán. Levegőt kapkodva néz keresztül a felé futó köpenyes Monán. A Stratéga elemez, számol és értelmez. Az üres tekintetű fiú már Alena előtt áll, de nem mozdul, csak békésen vár. A Tündér Chris elé ér, karjait széttárva futja utolsó lépéseit. A mező éled. A tér megszürkül, a felvert por megáll a levegőben, a lány belefagy az ölelő mozdulatba. A Harcos Surran. Kimért léptekkel kerüli az akadályt, az ellenség elé sétál. Végignéz rajta, jobbját hátra lendíti. A színek visszatérnek, a lámpa vibrálni kezd. A fiú szeme fordul, karja mozdul. Az ember állán nyomást érez, nem több egy villanásnál, mégis emelkedik. Fájdalom követi. Megpördül a levegőben, majd a porba csapódik. A puffanás visszhangját újabb sikoly váltja.

— Ne bántsátok!

Chris oldalra néz, szeme előtt a sárga fény apránként vörösbe borul. Az üres tekintetű fiú a Hercegnő előtt áll, karjai lassan ereszkednek vissza derekához. Alena beletúr védelmezője hajába.

— Jól van, Második Harcos! — összeborzolja — Ügyes voltál!

Az ember kifújja levegőjét. Szeme résnyire záródik, nem kel fel a padlóról. Az elfehéredett Tündér botladozva szalad hozzá. Zsebéből kendőt rántva próbálja arcát tisztára törölni, de a porral keveredett vér sötét sárként színezi a rongyot. Mona zokogásától zihálva egyre vadabbul próbálja eltüntetni a ragadó mocskot, de minden reszkető mozdulat után csak a fehér lesz egyre feketébb. Alena is mellé lép, Chris karját ragadva húzza fel a földről.

— Mozdulj már, Mona! — suttogja — Kezdj neki, mielőtt magához tér!

A Hercegnő egyedül viszi a székhez, óvatosan ülteti le, szinte gyengéd a mozdulat. A lélegzetei gyorsak, szívverése is egy-egy ütemet téveszt. Jobbján marad, bal oldalt a ziháló zokogás nem közelít felé. Az üres tekintetű fiú háttal áll, nem mozdul az ütés óta.

— Szedd már össze magad! — felmordul — Mit gondolsz, miért jött ide? Csináld már! Ha felébred, csak rosszabb lesz neki!

Valami nyikkan, folyadék löttyen. Halk dörzsölés hangja fut szét, cseppek loccsannak a padlón. Hideg permet éri bőrét, fém csörög a fémen. Egy gép kattog, majd sípolni kezd. Újra cseng az acél. Fájdalom villan, serceg az izom nyakában. A rostok közt mozdul valami, a húsban itt-ott megakadva távozik a testből. Újabb csengés. Halk tekergetés. Csattanás. A Stratéga ismeri a hangot, valamit belőttek a bőre alá. Vár. Alena sóhajt, kifújja levegőjét. A pillanat eljön. A szikra pulzál, bejárja az ember egész testét. Jobb keze rándul, a mozdulat egy pillanat csupán és tenyerében már puha bőrt érez. A mezőt azonnal éleszti maguk körül. Surran. Felnyitja szemét, a székben üldögélve Alena torkát szorítja. Rámosolyog a megszürkült térben. A nő kapkod, csapkod, karját üti, de hiába. Chris tüdeje tele, a Boszorkányé üres. Püffedő arcán csordul a verejték, lassan elhatalmasodik rajta egy sosem látott érzelem. Az ajkak fehérednek, a fakó zöld szemekben a pupilla kitágul, az ember szinte látja benne saját jéghideg tekintetét, már-már üresen bámul a halálra készülő mentorára. Ujjai közt érzi az erekben lüktető vér csökkenő nyomását. Már csak pár pillanat kell a megfagyott időben. Nem várja meg. Karja mozdul, meglengeti az ernyedő testet. Elereszti mezőjét, a színek visszatérnek. Egy hanyag lökéssel taszítja az ajtó elé. Alena páncélja szikrázik a földön, teste felveri a port, verejtékes arcára rátapad a mocsok. Fulladozva köhög.

— Te... Te teljesen... Teljesen megőrültél… Majdnem megfojtottál!

Chris nevetni kezd, egyre harsányabban. Ádáz röhögése rázza a falakat, végül már önkívületben vihog, ujjával a tápászkodóra mutat.

— Csak Mona miatt élsz! Tartozol neki, Alena! Örökké tartozni fogsz!

— Ha azt hiszed... Ez most okos húzás volt…

— Kihagyod őt a mocskos kis játékaidból! — eltűnik a vigyor — Mert legközelebb csak a fejedet dobom el! Megértetted?

Mona reszketve áll a szék bal oldalán, elakad a szuszogás, a szívverés ütemtelenül rázza mellkasát. A Hercegnő talpára ál, szédeleg, mégis leporolja magát, majd elindul a kőszoborként álló üres fiúhoz. Arcán csattan a tenyér. Az ütés porzik, de a másik meg sem rezzen.

— Mona, add az Üres implantátum bölcsőjét! Végeztünk! Mozdulj!

A lány egy nyakláncot nyújt, egy medál remeg rajta. Alena elmarja, a fiú nyakába akasztja, majd vállába markolva tolni kezdi az ajtó felé.

— Szebben is viselkedhetnél azzal, aki segít neked, Chris! — suttogja az ajtóból — Mona, nem várunk meg! Hazatalálsz, ugye, drágám?

Válasz nincs, de nem is várja, a tető felé haladnak tovább, az utolsó lépcsőre fordulva. A koppanások elhalkulnak, egy fémes csapódás után a fogat motorjai felzúgnak. Lassan csendesedik el minden.

— Sajnálom, Mona. — feláll — Én szólni akartam... — elmosolyodva fordul balra — Jól áll neked a fekete. Lidérces. Kiemeli a szemedet.

A Tündér szíve össze-vissza kalapál, szinte fulladozik, úgy kapkodja apró lélegzeteit. Arcán már nincsenek színek, a szeme szürkül, a bőre tovább fehéredik. Ajkai már nem mozdulnak, csak a könnyek gördülnek mellettük. A csillogó gyöngyök fényében az ember meglátja saját tükörképét. Arca fekete, szemei borostyánszínben izzanak. A szikra lüktet benne, minden sejtjét bejárja. Lassan csillapodik, homlokán, száján és nyakán még érzi a hatást, a sebek apránként összehúzódnak. A tükörképből eltűnik az izzás, csak a fekete arc marad. Mosolyogva kerüli meg a könnyező Monát, a pulthoz lép, a nyitott vegyszeres üveget felmarva arcára önti. Mosakszik, alatta csattogva ér padlót a sár. A szúrós szag bántja orrát, szemeit is marja, mégsem áll meg, amíg keze alatt érzi a mocskot.

— A Volgis óta? — nem fordul a lányhoz — A tartályért?

Csak Mona kimaradt szívdobbanása felel a kérdésre, mégsem kell több, a Stratéga bólint, átadja a stafétát. A Férfi sétál vissza a Tündér elé, letérdel, a vegyszer maradékával leöblíti véres kezeit. Érzi a görcsös ujjak remegését, mégis folytatja, amíg le nem tisztítja teljesen. Végez. Mosolyogva áll fel, karjaival óvatosan körbe fonja. Nem szorítja magához, éppen csak annyira érinti, hogy a remegés megálljon.

—Hogy tudsz... Így rám nézni? Ezek után?

— Mint eddig. — elereszti — Menjünk! Ez a hely bűzlik Alenától!

Visszasétál a pulthoz, a kis táskába kezdi pakolni a lány szerszámait. Szeme megakad, egy kis mágnes tálcán egy rizsszemnyi véres üvegburát lát, benne az apró szerkezettel. Egy ezüstös medál szétnyitott jobb felében pihen. Eltűnik a mosoly szájáról.

— Ez az? — hátra néz — Ez a Lidérc új póráza?

Mona fordul, esetlen léptekkel botladozik a pulthoz. Valami nagyot reccsen talpa alatt, de nem áll meg, a nyaklánchoz lép, összepattintja. A fém csörögve emelkedik kezében, az ember nyakába akasztja.

— Ez a bölcső… — suttogja — Benne van az implantátumod. — nyakára pillant, a remegés erősödik — Ott… Ott… Ott pedig…

— A fordító. — megsimítja arcát — Tudom. Éreztem, hogy bekerült.

A mozdulatot újabb könnyek követik. Chris összepakol, az ajtó felé még leguggol egy rövid pillanatig. A leesett szikét emeli maga elé.

— Ez még a tiéd. — ránéz a pengére — Ne hagyjuk itt a mocsokban!

Az üres tekintetű fiú vére színezi a szerszám élét. Vörös. Lehúzza a porban, majd a táskába teszi és felegyenesedik. Bal karját kitartja maga mellé, mereven áll, mintha már a lány vállait karolná át. A léptek lassan közelítik, de Mona nem bújik hozzá, lehajtott fejjel szipog egy lépésre tőle. Összerezzen. Chris ölébe veszi, a poros küszöb felett átemelve egészen a kapuig tartja karjai közt. Rámosolyog.

— Kapaszkodj! — elrúgja magát, az oldalfalon löki tovább magukat, átugrik a rácsos acél felett.

Hang nélkül érnek földet, de karjai nem mozdulnak, mosolya sem halványodik, tekintetét a megszürkült fehér út felé fordítja.

— Vigyelek a kórházig? Messze vagyunk.

Mona nem felel, szipogva szorítja arcát Chris vállához. Lábát átemeli keze felett, lassan eresztik vissza a földre, de a Férfi érintése marad, magához húzza, úgy indul tovább. Szótlanul sétálnak a sötétben. A nyugati rész romjaiból lassan kiérve, a fehér város kezdi szebb arcát mutatni. A lány meggörbült háttal halad az ölelésében, egy fényét vesztett, mocskos Tündér árnyaként botladozik csupán. A lámpák kereszteződésenként egyre sűrűbben világítanak, egy-egy csobogó kút hangja is megjelenik közöttük.

— Mona, segítenél nekem? A kezem tiszta vegyszer, de fojtogat a lötty szaga, amit magamra öntöttem. Megmosnád az arcom?

Felelet nincs, mégis fordulnak. A hullámzó vízben a lány megpillantja arcát, könnye ismét elered. Kezét megmártva fordul a Férfi felé. Homlokát öblíti. Ismét márt, majd a halántékát simítja. A cseppek mindkét arcról záporoznak. Orcáját végig mosva keze megremeg. Chris ajkai Mona vizes kezét érintik.

— Köszönöm. — a kút felé fordítja — Most magadon segíts!

Ismét a víz hullámzó tükrébe néz, a Tündér kezeit belecsapja, a cseppek szerte szállnak a levegőben. Szinte karmolja arcát, miközben könnyeit öblíti. Merítései újra és újra felfröcskölnek.

— Várj! — Chris kezét megmártva mossa le a vegyszert — Segítek!

A hullámzó tükörképben már ketten állnak, baljával átöleli a Tündért, jobbját megmerítve a homlokát simítja. Egész arcát gyengéd érintésével mossa körbe. A vízfelszín kisimul, belenéznek a fénybe.

— Így már majdnem jó. — súgja a fülébe — Még egy mosoly hiányzik.

Mona megrezzen, lassan fordul át a barna szempár elé. Csak keserédes mosolya görbül, Chris mégis magához húzza. Percekig szorítja, arcát arcához nyomva öleli, mielőtt tovább indulnak a kórház felé. Keze lassan csúszik le, balját a lányéhoz kulcsolva sétálnak, jobbjával a fémet érinti, előhúzza a pórázt ruhája alól.

— Csinos az új nyakláncom. — felnevet — Örülök, hogy tőled kaptam.