Fém öklök és karmok

A Hajógyár vezetősége díszes ruhában feszeng a csendesülő szállító előtt.„Csótányok...”Rovarszerű sokkezű lények, osztott szemeik lüktetnek, mintha minden apróságot meglátnának. A munkás bogarak, mint ezer hangya sürögnek a háborús fémek közt. Zagir nyitja a légifogat ajtaját, de bent még mindenki a helyén ül. Chris és Elena a különös fiút figyeli, David és a vendég továbbra is az öklös játékkal mulatják az időt.

— Első Harcos, önre várnak! — suttog be az Ezredes — Kérem, jöjjön!

Chris Elena kezét megfogva áll fel, sisakja David felé fordul, de az önfeledt fiú észre sem veszi magát. Nevetgél.

— Szerintem apukád rád vár. — súgja oda Marco — Ne haragítsd meg!

— Ő nem az apám. Ő bátyám. — tátog vissza tápászkodva — Mi ilyen furcsák vagyunk. — elvigyorodik, a fehér fémkesztyűbe markol.

Marco arcán megfakul a mosoly, az ülésén maradva gubbaszt tovább egyedül.

— Gyere, te Boszorkány ügynöke! — reccsen a filter — Nehogy aztán Alena elverje rajtad a port, mert lemaradtál valamiről!

Az ülés párnája szisszen, a vendég csillogó szemekkel pattan fel helyéről, a kezén fogva sétáló család után indul. A gépből kilépve lenéz a leszálló emelvényről. Arca fehéressé válik, a korlátok közt középen feszengve halad tovább, nem tekint többet a mélybe. Az elegáns csótány unalmas protokoll beszéde szinte elveszik az épülő flotta zajában. Dicsőségről magyaráz, a Császár erejét méltatja. A Föderáció békés terjeszkedésének elősegítéséről áradozik, miközben gigászi hadigépek épülnek a végeláthatatlan égbe meredő fémoszlopok közt. Cirkálók, rombolók és csatahajók. Órákon át vonulnak, mielőtt az óriások közt egy szerényebb jószág tárul szemük elé. Burkolata kissé még hiányos, de javában dolgoznak rajta.„A Kutter…”A Stratéga mosolya szélesedik. A hosszú hídon megálló bogár vezetők hátat fordítanak, szembe állnak a leendő birtokossal.

— Első Harcos, kérjük, nevezze el a tiszteletére készült gépet!

— Morbor Ökle… — szinte gondolkozás nélkül vágja oda — A Hajó neve legyen Morbor Ökle!

Az elegáns rovarok zizegni kezdenek, pánikolva forgolódnak és remegnek. Zagir közelebb lép, Chris sisakjához hajolva suttog neki.

— Első Harcos, az a szokás, hogy a hadihajók a Hét Alapító Királyi család tagjairól kapják a nevüket.

— Az Első Harcos hajója új szokás szerint lesz elnevezve. — kihúzza magát — Egy méltán legendás harcosról. — a torzító karcosan recseg, de az ember arcán gördülnek a könnyek — Morbor Ökle! Hallották!

Az összerezzent csótányok nem vitáznak, alázatosan hajbókolva veszik tudomásul a döntést. Chris fordul, három lépésig jut, de David szélben lengő barna haja emlékezteti egy elfelejtett gondolatra. Mély levegővel tölti újra tüdejét, nem néz vissza, csak hangosan kimondja.

— A technikusom, Botako Tizedes a csapatával átnézi a hajót, nehogy szétessen alattunk a felszálláskor. Szeretném, ha nem hátráltatnák.

Vállait kitartva, fejét felszegve vonul tovább, de a két Védenc kezeit görcsösen markolja, egy lélegzetig sem ereszti őket a magas hídon. Marco lehajtott fejjel félrehúzódva engedi előre a széles menetet, reszkető kezei a korlátba kapaszkodnak.

Zagir még a bogár díszsereggel marad. Magyarázkodik. Az Első Harcos viselkedéséről, a Császár akaratáról és a legendákról beszél. A fehér sisak alatt mosoly görbül.„Ezredes, maga nem viccelt... Tényleg rosszul hazudik…”Az alkony már utolsó sugarait szórja, mire a szállítóhoz érnek. Chris beemeli a két Védencet, Marconak intve őt is előre engedi. Zagir is megérkezik, kezével finoman oldalra inti.

— Morbor Ökle, Első Harcos?

— Morbor Ökle, Ezredes.

— Kit ütött meg Morbor ökle?

— Én inkább azt kérdezném a helyében, kit védett meg.

Zagir egy lélegzetet vár, a fekete sisak végigszalad a fehér páncélon.

— Isenhurt Doktornő, Első Harcos?

— Őt is, igen.

— Úgy értem, a fogat úticélja a Központi Kórház?

— A miénk igen. — elmosolyodik — A vendégünké utána bármi.

Egy néma bólintás nyugtázza az elhangzottakat. Chris beszállva megszokott helyére telepszik, jobbján Elena ül, balján David már Marcoval az üvegre tapadva várakozik. Emelkedik a dübörgő szerkezet, lassan távolodnak a földtől. Miközben a hadihajók egyre apróbbak lesznek, a vendég elfehéredve szédül vissza helyére. A kóválygó fiúnak végül David kezd mesélni, valósággal szónokol, kalandos történeteivel tereli el figyelmét a rosszullétről. Morbor nagyságáról és a megmentett Zafír Tündérről áradozik, az Otlaca és a Merivida Mesterek különbségén élcelődik, még a vezérből is kicsal egy-egy halk kacajt. A gyermeki dicsekvés ellenére Marco szemében nincs irigység, áhítattal hallgatja új barátját. Néha egy-egy szomorú elkalandozás látszik csak arcán, de David lelkesedése újra és újra visszahozza a fülkébe. Az égen már a csillagok ragyognak, mire a szállító elér a kórházhoz. Chris kiszáll a Védencekkel. Hátra fordulva a bent maradt fiúhoz szólna, de ő már kommunikátorát ragadja.

— Föderációs Vezető Megbízott, itt Marco! — büszkén kihúzza magát — Megérkeztünk a… — kidugja fejét — Hol is vagyunk, Első Harcos?

— A Központi Kórháznál. — nagyot fújtat — De te oda mész, ahová…

— A Központi Kórháznál vagyunk! — arca kivirul — Itt lakik az a szép valaki, akiről a barátom mesélt! — szinte felkiált — Megnézhetem?!

Dermedt csend marad az utcán és a fogat belsejében is. A fiú mosolya apránként egyenesedik ki. A hangszóró reccsen, de megint a hosszú statikus zörej vezeti fel a semmitmondó választ.

— Itt a Föderációs Vezető Megbízott! Várj a földszinti előcsarnokban!

A hideg hang beszökik a fehér páncél alá. Keze saját kommunikátora felé lendül, fejében a Tündér lecsalogatása egy dobbanásig tűnik jó ötletnek, de amint megérinti a gépet, el is ereszti.„Ő az Üres…”Zagirtól elköszönve együtt indulnak a bejárat felé. Elena és David már a kis versenyükre készülnek, mire az ajtó kitárul, azonnal porzik lábuk alatt a kőpadló. A dicső győzelem ma ismét a lányé, a fiú az utolsó lépésekben lassít. Csak egy hajszálnyival engedi nyerni, majd a vesztes bezsebeli díját, egy elégedett borzolást a vezértől.

— Marco nem jöhet fel velünk? — a kis barna szemek szinte remegnek — Csak, hogy ő is lássa Monát. Utána lejönne. Tényleg!

— Őt a Hercegnő itt fogja keresni. — sóhajt — Ti pedig esztek, fürdötök és alszotok! A mai kirándulás kicsit hosszúra nyúlt.

A vendéget az előcsarnokon át a nővérpulthoz kíséri, a fiatal csinos lányokra bízva, katonai tisztelgéssel köszön el tőle. Hátat fordít, az integető Védencek már a liftben várják. Marco még mosolyog egy keveset, de a záródó ajtó résén átszűrődő látvány összefacsarja az ember mellkasát.„Ő nem az Üres… Nem lehet az… Olyan nincs…”

A nyolcadikra érve a fejét forgatja, szeme megakad, a nővér pultján négy nagy csomag várakozik, a vacsora már hűlőben. Közelebb lépve a kókadt adminisztrátort pillantja, karjain pihenteti fejét. Csak sokára veszi észre a fehér páncélt, riadtan kezd kéretlen magyarázkodásba.

— Isenhurt Doktornő a műtőben van. Volt egy nagy baleset... Én vettem át...

— Köszönöm, Nővér, igazán kedves öntől. — legyint — Ha Mona végez, megtalál minket! Dicső estét a Föderációban!

Elindul a rejtekhely felé, előtte a masírozó apróságok a futóhídon látott csótányos díszlépéseket utánozzák. Nevetgélnek. A szobában szinte azonnal rávetik magukat a lakomára, hangos habzsolásuk bejárja a helyiséget. Chris a sisakot a földre teszi. Még Marco jár fejében, a záródó ajtószárnyak képe újra átszalad rajta. Nagyot fújtat. Vértjeit bontogatja, katonásan rendezi el, ahogy a bajtárs is rendbe rakta. Mire megszabadul a fémektől, a Védencek már a fürdőben is végeznek, az ágyban forgolódva helyezkednek. Elena szinte azonnal lehunyja szemét, David még áradozik egy keveset, azután Marco felől kérdezget, végül elnyomja az álom, a lány derekát átölelve húzza magához. Kis karjaiban már most hatalmas az erő, de minden mozdulatában ott a gyengédség is. Chris hangtalanul nézi az öntudatlan testbeszédet. A horkolás kezdetével lép csak ki az ajtón, gondosan bezárva hagyja magukra őket.

A főfolyosóra érve szimata indítja tovább, már erősebbnek érzi a kedves illatot, mint érkezésükkor. A lifttől nem messze egy szobánál áll meg, a Tündér képe tárul elé, miközben a pultos szekrény előtt szorgoskodik. Mozgása összeszedetlen, fáradtnak látszik. Chris csendes léptekkel közelíti, derekát óvatosan körbe fonva üdvözli. Mona megriad, hirtelen fordul, kezében fényes szerszámok csillognak. Felfújja arcát, hátát is kihúzza.

— Hazug! — szemöldöke összeszorul — Olvastam a leveled, te hazug!

— Nem is hazudtam. — félre néz — A mai program is rajta volt, csak…

A szavak bent maradnak, útjukat állják a lány ajkai. A pár kedves sor válaszát hosszasan adja át, mintha reggel óta már kamatostól őrizné magában. A levegő fellángol körülöttük. A fémek nyikorognak jobb markában, bal tenyere a Férfi tarkójára tapadva szorítja magához. A folyosón határozott kopogás közelít, ismerős léptek, ármányos céltudatosságot sejtetve. Chris hátra lép a Tündértől, pillantása az ajtó felé fordul. A Banyát várja, de a csendes léptű fiú érkezik elsőnek.

— Csak elköszönni jöttünk, holnap is... — a hang félbeszakad.

Marco tekintete Monán ragad, mint aki nem tudja, hol van, megbabonázva lépdel felé önkéntelenül. Dermedten nézik a közeledő alakot, miközben jobbját lassan felemeli, ujjaival megérinti a hamvas bőrt. A lány reszketve taszítja el magától a fiú karját, a markában sercegő éles szikék felhasítják a bőrét is. Marco teste görcsösen rándul, gerincéből egy hullám feszíti az izmokat, mintha a sejtek katonás rendbe állnának. Chris körül éled az erőtér, jobbját lendíti, ökle szorul, ízületei roppannak. Már látni véli az Üres támadását, de a hang belefagyasztja a megelőző csapás mozdulatába.

— Ez nagyon fáj! — felsikít, mint egy kisgyerek — Miért csináltad ezt?! — remegve hátrál, arcán könnyek gördülnek.

— Mona, megőrültél?! — a Hercegnő is belép — Elment az eszed?!

A ziháló fiú fordul. Alenát megpillantva szinte nekivágódik testének.

— Anya! Megmart a karmaival! — sikoltja — Nagyon fáj! — könnye és vére lassan csorog le az átölelt páncélon — Segíts!

A Hercegnő arcán átfut valami tőle szokatlan érzelem. Keze lassan emelkedik, megsimítja a ziháló fiú hátát.

— Mindjárt jobb lesz! — suttogja, ujjával egy jelet rajzolva tarkójára.

A zokogás abbamarad. A könnycseppek hullását a vér csöpögésének hangja váltja. A fiú felegyenesedik, tekintete mögül eltűnik minden. Már a lény áll előttük az esti összecsapásból. Az Üres.

— Ülj le, Marco! — a hűvös parancs közben ujja megrándul — Arra a székre. — a lény szót fogad, a nő már fordítja is tekintetét — Mona, te nyomorult! — a hidegvér eltűnik — Varrd össze azonnal! Mozogj!

A Tündér a rémületéből eszmélve a szekrényhez kap. Gézt, vegyszert, tűt és varróanyagot vesz kezébe, a megsérült fiúhoz szalad. Elé térdel, a vért itatja, majd varrni kezdi. Könnyei kopognak alatta. Alena fölé magasodik, hangját kieresztve szórja rá szitkait.

— Az ilyennek nem való szike a kezébe! — egyre jegesebben üvölt — Semmi sem! Kegyetlen némber! — fogai összeszorulnak, keblein a páncél emelkedik — Jobb is, hogy nem lehet sajátod! Ha a fiúdnak lenne esze, ő sem engedne a gyerekek közelébe! Te… Szörnyeteg!

A tű megáll, Mona reszketve pillant az ember felé, de tekintete már üres, mint a betegéé. Némán fordul vissza, folytatja munkáját. A szikra egyre vadabbul lüktet a gerincen cikázva, a Stratéga mégsem beszél, egyetlen gondolat körül kavarog minden más.„Anya... Azt kiáltotta, Anya...”Alena remeg. Minden öltés rázza szemeit, mégis a lassan záródó vérző sebet nézi, a bőrt átszelő tű körtáncát, amit a Tündér kezei forgatnak. Légzése szapora, mégis egyre erőtlenebb.„Az ármány feketevérű Hercegnője reszket egy karcolás láttán...”

— Töröld le a pofádról az önelégült vigyort! — csak egy rándulásig néz oldalra — Te sem vagy jobb, Chris! Hát így vigyázol a gyerekekre?

A Stratéga tovább figyel, de a Férfi mozdítja kezét, megérinti száját. Ujjai rándulnak. Mosoly görbül saját arcán, pedig észre sem vette. Kiegyenesedik, amint a zöld szemek sarkában meglátja a cseppeket.

— Sajnálom, Alena. Őszintén. — lehajtja fejét — De ez a te sarad is. Ha nem küldöd a nyakunkra a kis fegyver… Védencedet, senki nem érezné magát fenyegetve. — sóhajt — Ez a te sarad is.

— Fenyegetve?! — hirtelen fordul, elindul az ember felé — Azért jött, hogy találkozzon veled! Megismerje azt, akit helyettesíteni fog!

— Ez?! Engem?! Előbb adnám rá a páncélt a Császárra, mint erre!

Alena keze lendül, egy pofon csattan, de a Stratéga meg sem rezzen.

— Komolyan azt hitted, hogy egy katona majd eljátszhat téged? — leereszti kezét — Mit fog csinálni, ha harcolnia kell?! Puskát ragad?!

A kiáltások szétfutnak, a visszhang sokáig megmarad. Chris felemeli fejét, belenéz az anyáskodó zöld szemekbe. Újra Podis asztalánál áll, saját kétségbeesett szavai zúgnak fülében a peremveremi bűnözőkről.„Valaki, aki hiteles Fehér Lovag lehetne...”A terv lebukott, a raktár rajzai nyitott könyvnek tűnnek. Megremeg. Újra a Hercegnő áll előtte, de a zöld szemekben nem lát fölényes gúnyt, csak dühöt és kétséget.

— A Fehér Lovag célpont lesz, Chris! Mit fog tenni, ha a kalózok rárontanak? Szabotőrök, merénylők, vagy a Kaedru harcosok? — közelebb lép — Integet nekik? Elbújik? Azonnal végezne a Jelképpel!

A Stratéga őrzi hideg maszkját, nem enged arcán egy felesleges rándulást sem, némán bámul a hercegnőjére, amíg az utolsó öltés is elkészül. Mona lassan feláll. Remegő szemeivel a fércelt fiúra mered, majd saját véráztatta kezeit bámulja. Chris Alenát megkerülve sétál a Tündér mellé. Nem érinti, mégis finoman noszogatni kezdi fészkelődésével. Az Üresre néz, tenyerét szeme elé helyezi és lenget. A merev tekintet nem mozdul, mintha nem is látná.

— Mondd, Marco, mi a kedvenc ételed? — már fordul is, a közeledő Alenának szánt gúnyos szavakra gyűjti levegőjét.

— A Klümoszi gömbkagyló. — a hang teljesen érzelemmentes.

A válasz hallatán az ember összerezzen. Egy néma puskát látott a székben, a fegyver mégis beszél. Visszanéz, de a Hercegnő már közéjük ér, karját kinyújtva int megálljt a beszélgetésnek.

— Ha kiszórakoztad magad, mi távoznánk! — köhint — Gyere Marco! — a fiú hangtalanul mozdul, Alena jobbjára lépve indul vele az ajtó felé — Gondold át, mit szeretnél elérni, Chris! Győzni ezerszer tudsz, de elbukni csak egyszer! — dühös csörtetéssel tűnnek el a folyosón.

A Férfi kapja a stafétát, a pultnál reszketőhöz siet. A Tündér görcsösen mossa a szikéket, már tisztán csillognak, mégis úgy dörzsöli, mintha látna rajta valamit, üres tekintetével. Chris a tenyerét lassan hátára teszi, óvatosan megsimítja a ruháját. A lány kezéből a kések hatalmas csengéssel csapódnak a mosótálba, zokogva borul rá az ember mellkasára.