Apró tükrök

A könnyek lassan felszáradnak, az ölelkezők mozdulnak. Nincs fennkölt terv, sem nagy szavak, csak az ajtó fáradt nyikorgása köszön el a távozóktól. Csendben haladnak a gyerekek felé. A két lélek még a szobában kapaszkodik egymásba, kezüket kulcsolva indulnak önmaguk után. A Védencek már ébren várnak. Arcuk derült, mosolyuk széles, egész lényük sugárzik. Amint az ajtó feltárul, a két lélek is megérkezik. Döbbenten nézik a vidám arcokat. A reménytelen rabszolgák, akik első szabad lépéseiket alig tették meg, boldogok.

— Megbeszéltük. — csicsereg Elena — Én olyan leszek, mint Mona!

— Én pedig mint Chris! Én harcolok, Elena gyógyít!

Mona szuszogása megakad, ajkai mégis lassan felkanyarodnak. Szája mozdul, de szavait megelőzik.

— Felejtsétek el! — Chris beront — Azt sem tudjátok, mit beszéltek!

— De igen! Olyanok akarunk lenni, mint ti! — kiált vissza David.

Chris keze ökölbe szorul, a fali burkolat roppan önkéntelen ütésétől.

— Fogalmatok sincs, milyenek vagyunk valójában!

A lángoló tekintet elé parányi léptek indulnak. David megáll a vezérrel szemben, arcát büszkén felszegve néz a megmentőjükre.

— Talán ti nem tudjátok, milyenek vagytok valójában!

Egy fénysugár tör át Chris fekete elmélyén, felhasítja a sötétséget.

— Talán még lehetünk olyanok, mint amilyennek láttok minket. — suttogja halkan, egy önkéntelen félmosollyal.

A kislány talpa is toppan, David mellé siet, majd ő is feltekint a barna szemekre. A pici szájból erőteljes hang tör fel, egy kis tündér minden melegségével.

— Hadd legyünk mi is Mona és Chris! Apám is biztosan örülni fog!

A csillogó szemekbe nézve Chris hangja már nem találja a kiutat. Látja saját kiürült ábrázatát, megrogyott tartását és a vágyat saját pillantásában. Futni akar, minél messzebb. Sóhajai elmélyülnek, de minden fuvallat egyre üresebben szökik ki ajkai közt. Vállára egy Tündér tenyerének súlya nehezedik, mégis elég, hogy elkezdje az elmondhatatlant.

— Apád... Apád... Apád már nem jöhet érted... A szabadság magával vitte... — térdére rogyva borul a gyerekekre — Engem kért meg, hogy... Hogy... Vigyázzak rátok.

A két Védenc nem habozik, szorosan ölelik magukhoz az embert. Percek telnek el, amíg Chris az erejét gyűjti az apró testek melegében.„Remek indítás… Ők tartanak téged… Te harcos hős…”Lassan ereszti a két apróságot, újra belenéz a barna szemekbe. A tükörkép más, mint előtte. Egy fiú esett térdre, de egy férfi áll talpra előttük.

— Gyertek, indulunk!

— Hova megyünk? — Elena belekapaszkodik David kezébe.

— Haza. — a Védenceket az ajtó felé fordítja.

Az ágyról kezébe veszi a fekete köpenyt, rájuk terítve leplezi rabszolga rongyaikat. Percekig igazgatja a szövetet, amíg minden árulkodó jelet gondosan elrejt alatta. Az ajtón kilépő társaságot kék pillantások követik. Mona nem szól, csak csendesen elindul utánuk. A folyosók sűrűjében a liftig követi őket, a pulthoz lépve a panelt érinti.

— Mára végeztem. Isenhurt vezető sebész kijelentkezik. — hidegen int a nővérnek, majd lépteit a nyíló felvonó felé fordítja.

A gyermekek széles mosollyal fogadják a melléjük álló Tündért, oltalmazójuk azonban elrejti arcát a negyedik utas felől. Az előcsarnokon át haragos türelmetlenség zaja terjed. A sorban állók szitkozódnak, kiabálnak. A gyerekek a színes fajok kavalkádját nézik, megtorpanva a helyiség közepén.

— Semmi baj... Csak rossz napjuk van. — noszogatja őket Chris — Menjetek bátran tovább.

A Védencek a lepel alatt összebújva lépnek az utcára. Szemük ismét ragyog. Tekintetük kapkodása közben hátra-hátra pillantanak, mosolyuk egyre örömtelibb minden fordulat után. Chris meredten nézi őket, négy lépésre lemaradva. Arca üres, feje tele a kavargó gondolatokkal. Egyre feltűnőbben leskelődnek vissza, de a pillantások nem a megmentőt fürkészik, tőle jobbra bámulnak valakit. A szellő fordul, a kedves illat ismét beteríti az embert. Bőre alatt elfut a forróság, gondolatai még jobban összekavarodnak. Az első kereszteződésnél megtorpan a társaság. Nem néznek hátra, de nem is mozdulnak. Chris kifújja magát, halk suttogással mutat utat.

— Harcosodú, David!

A fiú még egy lélegzetet vár, összepusmog Elenával, majd balra indulnak. A vezér némán bólint, de nem megy tovább. A két mezítlábas gyerek távolodik, már húsz lépésre tartanak a fehér úton.„Mond meg… Csak küld el… Rajta!”Chris jobbra néz, a szótlan Tündér felé. Torkán akad a lélegzet is. A kavargó gondolatok eltűnnek az ürességben, csak a kedves mosoly marad előtte, semmi más. Egész lénye megdermed.

— Én arra is mehetek. — Mona fejével jobbra biccent — Szeretnéd?

A talpak toppanásai megállnak harminc lépésre. Nincs több zaj, az ember fülében zúgni kezd a város lélegzete. A levelek megcsörrennek a szellőben, de a kedves illat szűnni nem akaró hője nem csillapodik.

— Nem tudom. — meredten néz a lányra — Őszintén nem tudom.

— Értem. — elindul a gyerekek után — Majd értesíts, ha megtudtad!

A Tündér elsétál a megfagyott ember előtt. Chris mozdulatlanul áll tovább, az üres fehér útra bámulva. A szikra mozdul, gerincében fel le cikázva kezdi böködni belülről.„Ez nem ilyen egyszerű… Hagyd abba!”A pulzálás nem nyugszik benne, már rángatja izmait. A halk koppanások megállnak, alig tíz lépésre a gyerekektől. Ismét csend lesz. A levelek hangosabban zörögnek. A távolban felkavarodik a por.

Elindul. Széles ívben fordul, lassan közelíti a várakozókat. Mereven előre néz, de fülében lüktet a három szívverés hangja. Davidé nyugodt és katonás, Elenái egy kicsit gyorsabb, de a hátra-hátra leskelődés közben sem változik az üteme. A harmadik úgy csapkod, mint a pergőtűz a csatamezőn, pedig a Tündér meg sem rezzen, kezeit maga mögött összekulcsolva várakozik mozdulatlanul. Az ember a lány mellé ér, de mintha a társaság minden tagja hozzá igazodna, négyen haladnak tovább, még rövidítenie sem kell a lépésén. Előttük az első lézengők megjelennek a távolban. Nem is figyelnek, csak szaporán futnak a dolguk felé. A gyerekek lassulnak, a távolság egy fél cipőnyivel csökken köztük. Chris oldalra néz, a lány nem viszonozza.

— Én azt sem tudom, hogy hogyan tovább… Még nem is beszéltem…

— Mit jelent a tündér?

Egy lépés rövidebbre sikerül. Az ember szája kiszárad, egy Beraddo markát érzi nyaka körül összeszorulni. A lélegzet mélyre megy, mégis kevésnek érzi a bejutó szellőt. Öt koppanásnyit megy előre. Válaszol.

— Nem tudom, Mona. — a hang leheletnek is kevés — Nem tudom…

— Tudom. — sóhajt — Már én sem tudom.

— Nem azt nem tudom. — fejét lehajtja — Én nem tudom elmondani.

— Tudom. — suttog mosolyogva — Én sem tudom elmondani.

Percek telnek, de a csendet már csak a halk léptek zaja tartja távol körülöttük. Chris bőre alatt már minden porcikája lángol a kedves illattal körbezárva. A gyerekek feje ismét hátra billen, szemeik egyszerre csillannak fel. Egy furcsa rándulás fut át az emberen. Jobb karjából indul, de egész testét megrázza. Odapillant. Egy kéz kapaszkodik az övébe, felette a vörösödő Tündér mereven előre néz.

A szikra elindul, Chris gerincéből kiszökve szinte teljesen eltűnik az érintés alatt. Nincs pulzálás, Mona tenyeréhez simulva dermed mozdulatlanná.„Áruló!”Nem néznek egymásra, de az érintkező bőrök nyomán a forróság szinte lángra lobbantja az embert.

Mire az Első Harcos lakosztályának épületéhez érnek, kezük összekulcsolva leng köztük. Nem beszélnek. A csicsergő ifjakat hallgatják, minden bokor és fa a csodát jelenti számukra. Egy kézmosó kút varázsa ejti rabul tekintetüket. Elfordulva az útról a csobogó vízben gyönyörködnek. Áradoznak róla, majd csend lesz. A kehely alatti szemétledobón akad meg tekintetük. A sötét végtelen lyukba bámulnak. Mona döbbenten nézi a két megfagyott lelket. Pöttöm testük remeg a fekete kelme alatt.

— A bánya... — suttogja — A sötét tárnák, ahol éltek.

Csendben várnak a Védencek felocsúdására. Nem sietnek. Az új kezdet minden percére időt kell szánni, a múlttól illő módon búcsúzni. A gyermekek szinte egyszerre pillantanak hátra a vezér mosolyára. Kezük szorosan egymásba zárva. Némán indulnak tovább.

Az előcsarnokba belépve a csillogás babonázza szemüket. Ámuldoznak, hangosan kiáltoznak a pompa láttán. A pultnál a portás röviden köhint, kezét emelve szólni akar, de nem teszi. A gyerekek után az Első Harcos lép be, pillantása elég, hogy a helyzet rendeződjön. A lifthez érve David a panelre, majd megmentőjükre néz. Egy bólintás, a csoda villan előttük. A fülke érkezik, hallgat rá. Örömmámorban úszva pillant újra hátra. Chris mosolyog, de máshogy, mint azt érezni szokta.

— Ezt én is átéltem a Noraman fedélzetén. — beletúr a fiú hajába.

Az ajtó nyílik, a beltér ismét a hangos csicsergés helyszíne lesz. A gombok, mint a csillagok, úgy világítanak a falon. Száguldanak. A megbillenő gyerekek rémülten kapaszkodnak az ember lábába. Chris rájuk, majd Monára néz. Mosolyt lát, de mást, mint előtte bármikor. A felső előtérben az idill ketté roppan. Alena az árnyékban vár, villogó szemei a kis társaságot követik.

— Szépek vagytok együtt. — köhint — A Harcos és az Életmentő.

David és Elena szeme felcsillan, a kedves szavak hallatán, nem kérdeznek, szaladnak a Hercegnő elé.

— Igen, mi vagyunk a kis Mona és...

— Boszorkány. — Chris halkan vág közbe, mégis elég.

A fiú ugrik, Elenát is hátra rántja, mintha csak egy denevérfejű szörny állna előttük, csapásra készen. Az ember az ajtót nyitja, kezével gyengéden inti be Monát, de lábai nem követik.

— Védencek! Irány a Tündér után!

— Védencek? — előlép az árnyékból — Ez nagyon aranyos, Chris. Szokatlan. Mostanában a kedvesség egyáltalán nem jellemző rád.

A gyerekek szótlanul futnak az ajtó felé. David egy utolsó pillantást vet a nőre, majd eltűnik a szobában. Ketten maradnak csak az előcsarnokban. Az ember nem mozdul, tekintetével követi csupán a lassan közelítő Hercegnőt. Tíz lépésre áll meg előtte.

— Furcsa ötleteid vannak, Chris. — elmosolyodik — A gyerekeket általában nem így szerzik be a szülők. — egy apró kacaj csúszik ki — Mona biztosan elmondja, ha szépen megkéred... Mégis csak orvos.

— Azt hittem egy másik orvos miatt jöttél. — szemöldöke összeszorul — Nem is tudom, mondjuk egy ajánlott sebész miatt?

— Ha a doktorra gondolsz, ahhoz nekem semmi közöm. — elfordítja fejét —De mint látom, azért elégedett vagy a helyzettel.

Chris keze ökölbe szorul. Átfut rajta az érzés. Tenyere ismét elernyed.

— Akkor miért jöttél, Hercegnő?

— Hercegnő?! — kecsesen legyint — Ne légy nevetséges! Megint a szennyeseteket mosom, amíg ti romantikáztok.

— Miféle szennyest? — egyet lép felé — A Védencek tiszták. Polgárok.

Egy mély sóhaj emeli meg Alena páncélját. Nem csak dühét, egy világ fájdalmát csempészi bele. Halkan engedi el, arca újra hideg.

— Ha a tisztaság azt jelenti, hogy a peremvidéken túl élő implantátumok, egyik pillanatról a másikra megjelennek a fővárosi Kórház vizsgálójában, akkor igazad lehet. — az ablak felé fordul — Nem kis munka volt ezt rendbe tenni.

— Miért segítettél nekem?

— Nem neked segítettem! Ha nem tartoztam volna, sosem adok a kezedbe ilyen veszélyforrást. Meggondolatlan vagy és felelőtlen.

Válasz nem érkezik azonnal, Chris szemeit lesütve merül el gondolatai közt.„A sok tervezés közben, néhány hiba is csúszott a számításokba.”

— Sajnálom, Alena!

— Mi lesz a két gyerekkel? — a fiú felé indul — Megszabadulsz tőlük?

— Velem maradnak.

A léptek megtorpannak, a Hercegnő arcára egy szokatlan érzelem ül ki, elsőre a fiú nem is tudja biztosan mit lát.

— Intézkedem, hogy a nevedre kerüljenek. — a hang újra hideg — Majd juttasd el nekem a nevüket, mielőtt nagy felhajtást csináltok.

— Hálás vagyok érte.

Alena elmosolyodik. Nem kegyetlen. Nem számító. Csak egy elégedett kis szájrándulás, amíg elsétál az ember mellett.

— Menj a Védenceidhez! — finoman legyint és a liftbe lép — Már untat a társaságod!

Chris a gyerekek után indul. Az ajtón belépve azonnal megmelengeti a látvány. A Tündér a kanapén ül, mosolya sugárzik a Férfira pillantva. A csicsergő gyermekeket hallgatja, akik az ablakra tapadva leskelődnek a világra. Ahol nemrég a hideg kövek közt edzett, most élettel telt falakat lát.