Az otthon melege

Chris a kanapén ébredezik, bár még nem látja az idegen nap fényét, csak az esetlen motoszkálás kelti álmából. Mona a mellkasáról oldalra csúszva kúszik a sarokhoz, táskájából kórházi egyenruháját magához ragadva lopakodik tovább a fürdő felé. A medence halk csobogása gyorsan félbe szakad, mintha még félig sem telt volna vízzel, a lány máris megmártózik benne. Az ember fülében a parányi neszek felerősödnek, a gördülő buborékok hangja felforralja a levegőt a kanapé körül, miközben a rezgések megfestik a lány alakját a víz alatt. A kábult Térolvasás nem tart sokáig, a fiú eszmél, a padlón szétszórt ruháit kezdi kutatni. Megvakarja tarkóját, tekintetét a fürdőszoba felé fordítja.„Nem ez volt a terv…”Mély levegőt vesz, a kedves illat egész tüdejét átjárja. Nem mosolyog, maga előtt a tíz bajtársát látja, akik csendben várnak a laktanya füvén üldögélve.

Az ajtó kattan, a Tündér talpának toppanásai kirajzolják helyzetét a szobában. A kanapéhoz oson, tenyerével a karfa felé tapogatózik a sötétségben. A búcsúzási kísérletet a hátulról körbezáró két erős kar ölelése szakítja félbe, egy kedves gesztus csupán, amit múló riadtság fogad. A kuncogás betölti a teret. Az ajtó nyílik, Mona elindul, egy utolsó sejtelmes suttogással búcsúzik.

— A kórházban leszek egész éjjel. Este találkozunk?

A lift panelja villan, a szerkezet elindul felfelé, de válasz nem érkezik, az ember csak némán bámul a padlóra. A kérdés messzire repíti, a merénylet reggeléig sodródik, majd a kórházban töltött napok peregnek előtte. Hallja a csípős megjegyzéseket, az el-elejtett félmondatokat, amiket unalmában fülelt a magánkórterembe zárva. Minden Monát ért sértés apró rándulásként hasít át rajta, az orvosok és az ápolók gúnyolódása újra felébreszti haragját. A felvonó csengése hozza vissza a jelenbe, az ajtó nyílik, de csak furcsa sercegés szól előtte, nem igazi lépéshangok. Felnéz. A lány tekintetét kapkodja az előcsarnok díszítő elemein, mintha csak bámészkodna, de feszengő forgolódása már-már görcsösen mozgatja jobbra-balra.

— Ha időben végzünk, talán benézünk egy gyors látogatásra.

A sercegés megáll, akárcsak Mona billegése. Egy kis mosollyal fordul, majd belép a liftbe. Az ajtó csattan, a szerkezet elindul, de Chris nem mozdul, csak bámul az acélra. Sóhajt.

— Sajnálom. — lehajtja fejét — Nem is ezt akartam mondani.

Perceket várakozik, mielőtt ismét visszatér a lakosztályba, majd a Védencekhez sétál. Mélyen alszanak. Újra a szoba felé veszi az irányt, terminálját kapja kezébe. Amint felvillan az üveg, Alena üzenete már zizegve várakozik rajta. Chris még nem látja mi az, mégis mosolyog.

— Ez a nő sosem alszik? — egy csendes fuvallattal készül fel, de sem gúny, sem csipkelődés nem várja, csak két regisztrált személyi lap és három szó: Sok boldogságot velük! — Meglesz, Alena! Meglesz!

Megnyitja a dokumentumokat, majd egy percig nézegeti a két különös fényképet. Nem Védenceit látja, mégis hasonlítanak rájuk. Szeme fennakad, az azonosítószámok mellett a neveket olvassa.

— David Morales és Elena Morales…

Hosszasan mereng, egyke gyermekkora és szívének nem túl kedves unokatestvérei élednek előtte. A gúnyos szavak fülébe hasítanak, de a hálószobában horkoló gyerekek hangja újra mosolyt csal arcára.

— Mint két kistestvér… — felsóhajt — Az új Morales család.

Az ember lélegzeteket vár, miközben a válaszon töri a fejét, de a vibráló levelesláda még tartogat valamit. Egy halk koppintás és már Zagir üzenetét kezdi olvasni.„Feladat végrehajtva!”A két szó alatt csatolmányok egész oszlopa sorakozik, szerződések, tulajdoni bejelentések és az illetményszámla tranzakciós igazolása. Újra koppint, a pénzügyi átvezetés végeláthatatlan kivonatában két kiemelt rubrikán akad meg a szeme. Az épület ára egy hosszú számsor, mégis eltörpül a fennmaradó egyenleg felett. Torka összeszorul.

— Azt tudtam, hogy sok… — suttogja zihálva — De ez túlzás, Nomah!

Újabb hosszú percek múlnak, miközben némán mered a vibráló üvegre. Nem bírja nézni, bezárja a kivonatot, szeme elé a levél két szava emelkedik. Ismét elmereng, a cifránál is cifrább válaszok jutnak csak eszébe. Keze mozdul, pár bökés, majd az üzenet elindul.„Köszönöm!”Amint végzett, Alena levelét nyitja maga elé. Zsebében még ott lapul a rejtélyes papír, emlékeiben a sok jó és rossz, mégis valami feszíti belülről, hogy háláját formába öntse. Újra megérinti az üveget, ujjai maguktól teszik a dolgukat.„Köszönöm!”

Nagyot nyújtózik, de a számítógép bekapcsolva marad, amint átmozgatja magát, ismét kezébe veszi, az adásvétel dokumentumait Botako Tizedes felé továbbítja. Egy levelet kezd írni a különös feladatról, amit csak ketten értenek. Percekig rendezi a szavakat. Az üzenet elindul, elégedetten dől hátra a kanapéban.„A nap még fel sem kelt, de már az események sorba rendeződtek...”Alig szuszog egy keveset, a szerkezeten villan a válasz a bajtárstól.

— Maga sem egy sokáig alvó típus, Podis. — elvigyorodik, miközben a levelet olvassa — Ha így hivatalos, hát ott lesz ő is…

— Ki lesz ott?

A halk hang ágyúként dörren, a ködös tekintetű David tipeg a kanapé mellé. A vezér a fejét kapkodja, tenyerével elfedi a kijelzőt, majd a fény is kialszik rajta, úgy néznek tovább egymásra a félhomályban.

— A mai kirándulásunkon megtudod. — szíve még vadul ver, mégis elmosolyodik — Korán keltél, kis Parancsnok. Kidobott az ágy?

Csak két zavart pislantás és egy hangos pocakkorgás felel a kérdésre. A kisfiú egy lélegzetig bámul, majd tovább indul, az ablak elé csoszog, kezeit háta mögé csapva csendben mered az alvó városra. A vörös sugarak éppen csak megcsillannak az üveg sarkán, de Chris már a reggelit rendeli a kommunikátoron. Szemét nem veszi le védencéről, merev tartását és katonás mozdulatlanságát figyeli. Egy halk motoszkálás éled a hálószobában, a kis Tündér is toppan a földön, a nagyszobába baktat, a kanapét hátulról közelítve átöleli a vezér nyakát, majd David mellé áll. A csend újra visszatér a lakosztályba, csak a szuszogások maradnak a falak közt. A vörös fény lassan kúszik egyre magasabbra, már beragyogja a két gyereket, mire az ajtó felsípol. Chris felpattan, az érkező londínertől halk köszöntéssel veszi át a reggeli csomagjait. Az illatok hamar elcsalják a fiatal tekinteteket az ablak elől, de az asztalra kerülő lakoma mégsem ülteti le őket. Nem hangzik beszéd, ketten kétfelé indulnak. Elena a fürdőhöz oson, arcát a becsukott ajtóra tapasztja. David a hálóba megy, talpainak toppanásai többször körbejárják a helyiséget.

Chris mozdulatlanul ül, kezében az alvó számítógépet szorongatja, de fülében feszülnek az izmok, a gyorsuló léptek hangját figyeli. Mint két felderítő, mindent átvizsgálnak körülötte, még az égett szekrény mögé is belesnek, pedig oda a por is igen nehezen férkőzik be. Szimatolnak és hallgatódznak, a kutatás végül mégis a kanapé előtt ér véget. Két tanácstalan szempár mered az emberre, a hallgatást a lány töri meg.

— Hol van Mona?

— Dolgozni ment.

A kimért választ néma csend követi. A két megdermedt arc apránként fehéredik el, majd a finom kis rezdülések egész testüket rázó reszketéssé erősödnek. Három rövid lélegzetig tart, amíg a vezér megérti, mi is történik előtte. Karjait kinyújtja, a két apróságot magához húzza a kanapéra. Halkan szól újra, arcára mosolyt erőltetve.

— Mona orvosként dolgozik. — szorosan átöleli őket — Nincs ostor, sem őrök, kövek is csak a kórház padlóján vannak. Jártatok már ott.

A remegés abbamarad, de a tekintetekből nem tűnik el a bizonytalanság. Az asztalhoz noszogatja Védenceit, egy-egy csomagot eléjük téve hagyja magukra őket, majd mosakodni indul. A csend megmarad, csak a csobogó víz hangja tölti meg a teret. Chris gyorsan készülődik, fejében a napi terv már kezd összeállni, de a némaság nem szűnik, a fürdőből kilépve az étel is érintetlenül fogadja. A gyerekek mozdulatlanul ülnek, üres tekintettel bámulnak egymásra.

— Az első szabály továbbra is változatlan. — morogja egyenruháját igazgatva — Üres gyomorral nem mehetünk meglesni a Tündért. — egy zöld gyümölcsöt vesz kezébe, halk harapásokkal lát hozzá.

A gyerekek a vezér felé fordulnak, egy-egy kis mosoly kanyarodik szájukra. Mire Chris a második gumóért nyúl, már vad csámcsogás veszi körbe az asztalt. Nincs kérdés, sem más megjegyzés, a két apróság szinte versenyezve pusztítja el reggelijét. A falatozás után a fürdő felé vonulnak, a szekrényből civil ruhák kerülnek a markokba.

— A másikakat, ha kérhetem. — rövidet köhint az asztalt áttörölve — Ma a szürke-feketéket vegyétek fel!

Egy lélegzetig néznek csak vissza, a tiszta ruhákat a padlóra dobják, két katonai öltözék váltja őket a tenyerekben. Az ajtó csattan mögöttük, mosakodnak, visonganak, majd öltözködnek. Elcsendesedik a lakosztály, csak halk pusmogás szűrődik be a szobába. Az ember már a szekrényt rendezi, amikor újra kattan a zárszerkezet, a két Védenc egymást igazgatva lép ki az átjáróba. Megjelenésük, mint Chrisé, az Első Harcos ruháinak apró másait viselik. Elena arcát kissé felfújva húzza ki magát, David bal melle felett tapogatja a rangjelzés helyét, de csak a felfogatás féme csillog ujjai alatt.

— Tökéletes, Védencek! — mosolyogva néz végig rajtuk — Még egy-egy címer, és a vak is látni fogja, hogy érinthetetlenek vagytok.

— Csak védencek. — a kisfiú szája sarka konyul, kezét leengedi az üresen maradt fémlapkáról — Nem is igazi nyulak.

— Talán ma látunk még nyulakat. — hátat fordít, az előszobához lép, majd kinyitja az ajtót — De előbb más dolgunk van. Tündéresebb...

Még végig sem mondja tervét, a gyerekek már lábai mellett rohannak a lift felé. A panel villan, az érkező szerkezet előtt remegve várakoznak. Chris bezár, majd kimérten utánuk indul. A földszinten a portás üdvözlő mozdulatába fagy, vaskos lila ajkai elkerekedve dermednek meg a két kis egyenruhás láttán. Chris lép elő utolsónak, jobbjával magasra lendít, szelíd mosollyal köszönti.

— Dicső reggelt a Föderációban!

Mire a lény eszmél, válaszát már elnyeli az ember háta mögött záródó üvegajtó. Nem fogja meg a gyerekek kezét, lassan sétál utánuk, tekintetét az ébredező város első távoli alakjaira szegezi.

— Miért köszönsz neki így? — suttogja a kislány az orra alá — Nem is gondolod, hogy dicső a reggel.

— A reggel lehet dicső. — egy pillanatig néz le, de szemét visszacsalják a közeledő alakok — Csak nem biztos, hogy a Föderációban is az.

A járókelők lassan kirajzolódnak, egyszerű polgárok, kíváncsi pillantásaik mégis az egyenruhások után fordulnak. Chris kedves intésekkel felel, David fejét megbillentve les hátra, majd gondolkodás nélkül kezdi utánozni a vezért. Nem tart sokáig a kis Parancsnok bemutatkozója, Elena jobbját ragadva maga mellé húzza. Halkan pusmog, szavai elvesznek a kopogó cipők hangjában. Némán megy tovább a társaság, csak egy-egy rántás és lökés töri meg a séta ütemét. Elérik a dombot, az épület teteje narancssárgán virít az ébredő nap fényében. Gyorsulnak a koppanások, már az üvegajtó mozdul, amikor Chris csendben meginti őket.

— Lopakodunk! Mona nem tudhatja, hogy itt vagyunk!

Mintha rosszban sántikálnának, guggolásba ereszkedve osonnak át a bejárat szárnyai közt. A kis Parancsnok halad elől, utána az orvospalánta, majd a rangidős zárja a sort. A pultban beszélgető nővérek elhallgatnak, a kék tekintetek a hadsereg mozgását kezdik követni. A kisfiú oldalra néz, kezével int a csinos nőknek. A vezér előre nyúl, egy apró fülpöcköléssel jelzi a kihágást. Halk kuncogás követi a gesztust. A felszálló liftben az egyik falhoz lapulnak, magukat kifújva.

— David, te lesel ki a nyíló ajtón. Ha tiszta a levegő, tovább vezetsz!

A terv halad, a folyosó üres, a guggolva kúszó társaság jobbra indul. Chris nem szól, csak némán figyel, de minden kanyar után egyre hidegebbnek érzi hátán a ruhát. A kisfiú valahányszor megtorpan, csak körbe szimatol, fejét újra és újra forgatva szuszog, majd tovább indul. Három forduló után egy szobához érnek, az ajtaja nyitva, bentről a kedves hang szinte zenél, miközben egy furcsa lény betartandó javallatait sorolja. A keretacélhoz simulva lesnek be, a kis szívek megdobbannak, amint megpillantják a háttal álló Monát.

— Ott van! Láttátok! Mehetünk vissza! — suttogja, de hiába.

A Tündér fordul, arcán átfut a lámpa fénye. A Védencek csörtetve rohannak hozzá, átölelik és azonnal megkezdik a hangos beszámolót.

— Dezertőrök! — morog Chris a fal mögé bújva — Nem ez volt a terv!

A rövid elbeszélések elhalkulnak, Mona szótlanul vár egy keveset, szuszogása is alig hallatszik ki a vizsgálóból. Három kimért koppanással közelít a küszöb felé. Megáll.

— Csak ketten vagytok, Harcoskák?

A gyerekek hallgatnak, mégis egy kéz nyúl át az ajtó száján, mellkasán megragadva Chris egyenruháját. A fény felé rántja, majd egy villanásnyit érintik egymást az ajkak. Suttogás követi.

— Köszönöm!

A váratlan üdvözlésből felocsúdva a leleplezett vezér mozdulatlanul áll, amíg a gyerekek búcsúznak.„Megérte…”Visszafelé már nem lopakodnak, a távolodó zafírpár felé integetnek. Hangosan vonulnak végig az épületen, egészen a csarnok üvegajtajáig. Amint bezáródik mögöttük, síri csend lesz, csak a szellő mozgatja a bokrok leveleit.

— Most hová megyünk? — David lopott pillantásokkal les hátra.

— Haza. — egy félmosoly görbíti száját, majd közéjük lépve elindul.

A formáció változik, csatarendben haladnak tovább, jobbján a lány, balján a fiú. Nem fogja a kezüket, szabadon járnak mellette. A kereszteződésig tartják az alakzatot, de David kifordul, ösztönösen indul a lakosztály épülete felé. Három lépésig jut, megáll, fejét kíváncsian billenti vissza az egyenesen tovább vonulók felé.

— A haza erre van. — jobbjával a hosszú útra mutat.

— Gyere! Most nem arra megyünk! — nem áll meg, csak lassít, kezét Elena vállára téve finoman őt is visszább húzza — Erre nyulasabb.

Nem néz a kisfiúra, csak a megváltozó szuszogást, majd a bizonytalan léptek koppanásait figyeli. David felzárkózik, szótlanul halad, de mozdulatai egyre görcsösebbek minden elszalasztott kereszteződés után. Már egy órája sétálnak, amikor a némaság megtörik, a durcás hang elnyomja a város zaját.

— A haza nem erre van! — felnéz — Miért erre megyünk?

— Mutatni szeretnék valamit. — beletúr a kisfiú hajába — Nyulasat.

Újra csend lesz, de a levegő mozgása megváltozik. Chris tenyere alatt érzi a cikázó meleget, a hullámzó erőtér szinte pirítja tenyerét. Lenéz. David már előre bámul, arca apránként vörösödik el, két kis ökle összeszorulva leng mellette. A borzolás megáll, de az ember nem emeli fel kezét, mélyet sóhajt, majd halkan kérdez.

— Mire gondolsz most, David?

— Hogy nem mondod el, hova megyünk.

— Ezt hívják meglepetésnek.

— Akkor nem szeretem a meglepetést!

Szótlanul folytatják az utat, csak Elena léptei törik meg a monoton ritmust. Chris mögött elsuhanva a kisfiú mellé áll, kezét az övéhez kulcsolva sétál tovább mellette. A tornyok ritkulnak előttük, a belvárosból kiérve már látszik a magas fal, mögötte a négy szintes hosszú lakótér és a kupolás csarnokok. A vezér szigort erőltet arcára, felveszi katonás maszkját, tisztként halad előre. A dombról leforduló fehér út katonákat rejt, egy egész század várakozik a megnyitott kapunál. A fegyverek láttán a gyermekek megrezzennek, de a vezér tovább menetel, a sisakokba karcolt nyulak látványa felgörbíti szája sarkát.

— Késett, Első Harcos! — biccent Zagir a kis sereg éléről — Sokat.

— Dicső napot a Föderációban, Ezredes! — viszonozza a tisztelgést — Tettünk egy kerülőt. Nagyot.

— A légi fogatok bármikor a rendelkezésére állnak, Uram!

— Jobban szeretünk sétálni. — a gyerekekre pillant — A szülőhazámban is gyalog mentem, mégis odaértem mindenhova.

A katonák fészkelődni kezdenek, a sisakok az egymással szemben megálló elöljárók felé merednek. A szél feltámad, a szürke-fekete ruhák apró hullámokban fodrozódnak benne. Chris egy visszafogott félmosollyal biccenti fejét a kapu felé. Négyen indulnak az épületbe.

Bent már serény munka zajlik, a Bátor Tízek Botako vezetésével fegyver helyett szerszámokat forgatnak. Seprűket és lapátokat, de még akad egy kocsonyás talpú gép is, amivel a padlót fényesítik. Nem viselnek sisakot, pusztán egyenruhájuk árulkodik katona mivoltukról. Mellettük halad az Első Harcos, egy villanásig ér össze a bajtársak pillantása. Nem váltanak szót, David mégis megtorpan, Elenát magával húzva a Pantamo tisztes elé lép. Fejét felszegi, belenéz a szemébe.

— Podis Botako?

A szerszámok megállnak, a halk kérdést néma csend követi. Chris is visszafordul, rápillant a megdermedt bajtársakra.

— Barna pamacsok? — a Tizedes végignéz az összekapaszkodott gyerekeken — Eljöttetek megnézni az üreget?

A kisfiú nem felel, balját hátra csapja, fejével előre biccent. A szerszámok a falnak koppannak, az egész osztag egyként tiszteleg a kis Parancsnoknak. Zagir a toppanásra fejét kissé megdöntve néz hátra. Nem szól semmit, tovább sétál.

— Gyertek! — a vezér újra az Ezredes nyomába szegődik — Még sok a látnivaló! Haladjunk! — a folyosó végén éri utol, de egyikük sem fordul be a sarkon, csak megállnak egy lélegzetig.

— Az Első Harcos tanítványai. — mutat a Védencekre — Az Iskoláé.

— A látszat ezt sugallja, Uram! — a hang hideg, szinte közömbös.

A két gyerek odaér, a nagyokat jobbról megkerülve előre szaladnak. A kislány hátra-hátra pillant, de végül eltűnnek egy forduló mögött.

— David, Elena, ne kószáljatok el! Mindig maradjatok szem előtt!

Zagir sisakja aprót fordul, alig észrevehető mozdulat, Chris mégis tisztán látja. Nyomasztó bizsergés telepszik vállára, lassan érzi végigkúszni gerincén. A gyerekek visszafordulnak, hangosan csörtetnek, de még messze járnak. A nyomás egyre erősebb, mintha a fekete üveg mögül a tiszt méricskélné őket. Visszaérnek, de a sisak nem mozdul újra, az Ezredes szó nélkül indul tovább.

Bejárják az összes zeget-zugot az épületben, az edzőhelyiségeket, amik még üres, kopott csarnokok, a tantermek sűrűjét, ahol ódon gépek rozsdállnak. Chris minden meglátogatott szeglettel egyre határozottabban lépdel. A lépcsőn át az első emeletre mennek. A hosszú folyosó, akárcsak a földszinten, itt is helyiségek egész sorát rejti. Nem termek, kisebb szobák tárulnak szemük elé. Szállások.

— A harcosok fészke. — kihúzza magát — Száz tanulónyi szoba.

— A katonáké, Uram! — Zagir a másik lépcsőre mutat — Azt javaslom, a Békeszázad legyen közelebb a kijáratokhoz. A tanítványok felettük.

David szeme forgolódik a két vezető közt. Chris visszanéz rá, majd elmosolyodik.

— Igaza van, Ezredes. — kezével összeborzolja a kisfiú haját — Úgy lesz, ahogy javasolja.

Tovább indulnak a felettük lévő szintre, de a lépcsőn felérve a látkép szinte ugyan az. A második szobában az Első Harcos körbe néz, aprót sóhajt, majd kezével észrevétlenül megtörli szemét.

— Mi ez a hely? — Elena suttogva oson mellé — Chris, hol vagyunk?

— Itthon.

David csak egy pillanatra les be az ajtón, de a tiszt hangja megállítja.

— Thavith? — egy tompa lépéshang fut szét — Thavith és Thélena?

Egy dobbanás kimarad. Az ember megdermedve áll a rabszolga nevek visszhangjában. Megmerevedő tekintete a kisfiúra tapad.„Ne válaszolj… Ne válaszolj neki!”David egy lélegzetet vár, majd kifordul az ajtóból, az Ezredes elé áll vissza. Fejét felszegve a sisakra bámul, de Chris csak a kisfiút látja a nyíláson át. Méricskéli a tisztet, majd mély levegőt vesz.

— David Védenc, Uram! — balját hátra csapva biccent.

Különös hang szűrődik be, egy pánt sercegése, majd halk koppanás a kövön. A gyerek szája felkanyarodik, de karja nem mozdul mögüle.

— Örülök, hogy ezt tisztáztuk, David Védenc. — talpa rövidet dobban — Morhon Zagir vagyok, a Föderációs Védelmi Erők Ezredese.

Elena a kerethez lopakodik, egy pillanatra kinéz, majd visszaszalad.

— Ijesztő kék a bőre. — suttogja — Furcsa, nagy, zöld szemei vannak.

— Én még nem is láttam őket. — remegve öleli magához.

A fém apró sercegése köszön el a padlótól. David vigyorogva hátat fordít, nézelődni kezd a hosszú folyosón.

Az ember és a kis Tündér az Ezredeshez indulnak. Zagir még sisakját igazgatja, mire a páros mellé ér. Chris némán vár, amíg a tiszt végez, de kérdése bent ragad, megelőzik.

— Elégedett, Első Harcos?

— Elégedett, Ezredes? — újra hátába mar a hideg bizsergés — Mivel?

— Az új iskolájával. — az ablakhoz áll, a Békeszázad felé pillant — A katonáival és a bajtársaival. — a sisak a fiú után fordul — Mindennel.

— Mindennel, Ezredes! — túl gyorsan vágja rá, ezt azonnal megérzi.

A nyomás erősödik, pedig a tiszt csak némán bólint, majd elindul David után. Lassan záródik össze a csapat, de a szótlanság egészen az első emeletig megmarad. Mintha csak az Ezredes megelégelte volna a csendet, a század átadásáról és Botako vezetői kinevezéséről kezd beszélni. Rövid mondatokban és kimért hangnemben közli mondandóját, Chris hátán mégis gyűlnek a verejtékcseppek. A Bátor Tízektől alig húsz lépésre áll meg, de a gyerekeket nem szólítja, hagyja, hadd menjenek tovább.

— Van valami, amiről még beszélni szeretne, Ezredes?

— Ön is jó nyomozó lenne, Első Harcos. — a sisak lassan fordul oldalra — De az elővigyázatosság még nem az erőssége. Majd idővel.

— Ha lesz rá időm, talán beletanulok abba is. — elmosolyodik, de ökleiben már recsegnek az ízületek — Ha maradt még rá időm.

— Emiatt nem aggódnék, Uram! — kimérten indul a katonák felé — A Föderációban még ön is tanulhat újdonságokat. Lesz rá ideje.

A visszhang is gúnyosan verődik vissza a falakról, mégis mintha a nyomasztó bizsergés köddé válna, csak egy bajtársi fricska zúgna a kövek felett. Az ember is elindul, három lépésre lemaradva követi a tisztet, egészen a Bátor Tízek előtt bámészkodó gyerekekig. Botako kilép katonái közül, protokoláris eszmecserébe kezd az Ezredessel. A Békeszázad átadása, az egység elhelyezése és számos más is elhangzik az órákká nyúló beszélgetésben. Elena bágyadtan álldogál, csak egy-egy ásítással jelzi ébrenlétét, de David nem mozdul, minden szóra feszülten kapkodja a fejét, mintha értené az egyenruhásokat. Chris Novis mellé húzódik, szinte csak suttogva szólítja bajtársát.

— Látványos lesz az Iskola. Nem is baj, mert illem, etika és föderációs alapismeretek tanítására is várok nevelőket. — aprót bök a rózsaszín pikkelyes kézen — Harcművészeti oktatókat is remélek. Humanoid és eltérő anatómiájú fajok képviselőit is szeretném falaink közt tudni.

— Szép nagy ez az épület, Uram! Hosszútávra tervezünk?

— A bolyhos felhők alatt majd eldől, Novis. — elmosolyodik — Hamarosan összegyűlnek a pamacsok, akkor meglátjuk, mi lesz.

— Én a takarításra szavazok, Uram! — megmarkolja seprűjét — Ha már itt vagyunk, akár ki is pucolhatjuk a szemetet. Elegen vagyunk rá.

A halk szavakra nyolc bajtárs bólint szótlanul, ki-ki a maga kis szerszámát ragadja, de nem látnak munkához, úgy tartják őket, mint fegyvereiket nemrég a Morbir Nomos felszínén. Botako tekintetét egy rövid rezdülésig csalják magukra, majd ismét a tiszt felé fordul, halkan folytatják a megbeszélést.

Elena végül elunja magát, halkan tipeg a vezér mellé, kezét megmarkolva kettőt ránt rajta, majd nagyot ásít. Chris kinéz az ablakon, a lassan alábukni készülő nap fényére. Rövidet köhint, majd David mellé lép.

— Ezredes, Tizedes, bajtársak, nekünk indulnunk kell. — balját hátra csapva biccent — Ha szükségük van rám, a kommunikátoron elérnek.

Nem vár választ, éppen csak a tisztelgés végéig marad mozdulatlan. David kezét megmarkolva húzni kezdi, lefelé indulnak, majd átvágnak a köves járdán a kapu felé. A falak előtt a század tagjai szanaszét várakoznak, kik a szállítónak dőlve, mások a fehér úton ténferegnek.

— Dicső estét az Első Harcosnak!

A vezényszót egy kisebb földrengés követi, a Békeszázad magát vigyázzba vágva dobbant a földön. A remegés elfut a kövön, Chris megfagyva áll, a karcolt nyulas sisakok serege előtt. Valami megmozdul benne, egész testét átjárja az érzés. Kihúzza magát, hosszan tiszteleg, majd hátat fordít. Újra megfogja a Védencek kezét, katonás léptekkel indulnak tovább. A különös pezsgés megmarad, száját az izmok önkéntelenül is mosolyra görbítik. Nem beszél az úton, csak gondolkozik, amíg az apróságok bágyadtan ásítoznak mellette. A seprűs bajtársak tekintetét látja maga előtt.„Eltökéltek…”Lepillant a két gyerekre.„Jobban, mint én... Jobban, mint bárki.”Már fekete az ég, amikor a kórház előtti domb tetejéhez érnek, kezein erősödik a szorítás, szinte húzzák előre, mégis megáll a lejtő alján.

— Mit gondoltok, Mona örülne egy esti villámlátogatásnak, vagy…

A mondat félbeszakad, eltűnik a szorítás, a verseny megkezdődik az üvegajtón bejutásért. Az ember a szemét forgatja, majd nagyot fújtat. Surran. A megszürkült térben vág a Védencek elé, a színek visszatérnek, rajta csattannak, mint akiket váratlanul ér a lidérckedés.

— Csendes lopakodás! — suttog szigorúan — Késő van!

Az ajtó nyílik, guggolva másznak el a recepció előtt, csak a felvonóban egyenesednek fel. A nyolcadik emeleten egy álmos nővér kókad a pultnál. Tekintetét lassan emeli, de a kis csapat már tovább oson, a vezérrel az élen a kis rejtek felé haladnak. Az utolsó folyosón az Első Harcos privát kórtermének ajtaja nyitva várja őket. A gyerekek a lakoma illatát szimatolják, Chris mégis megálljt int. A földre borulva les be. Két kórházi cipő sarkát látja.

— Vár minket, de nem tudja, hogy jövünk. — suttogja — Támadás!

A gyermekek a félhomályba rontanak, hátulról ragadják a dermedt lábakat. Egy tálca csattan a földön, a sok, gondosan begyűjtött hegyes, éles tárgy csilingel a padlón szerte szét.

— Megijesztettetek! — szinte felsikolt — Ez nem vicces!

— Győztünk! — kacagnak lábait szorítva.

A mérges Tündér még percekig fújtat, a gyerekeket a kis asztalhoz tereli. Amíg az éhes szájak vadul csámcsognak, a szétszórt fém szerszámokat a felbújtóval kezdi összeszedni. Chris nem mentegetőzik, csendben csipeget, de mosolyát nem is próbálja elrejteni. Mire minden a tálcára kerül, a gyermekek tele hassal beszélni kezdenek. A csicsergő beszámolók az utcai sétáról és nagy csarnokokról szólnak. Sepregető hősökről és a zöld szemű Ezredesről mesélnek. Mona egyre forróbb pillantásokkal les fel az ajtónak támaszkodó emberre, de ő valahol egészen máshol jár, egy nyúlhadsereg előtt, tíz bajtársával. Csak egy-egy rövid rezzenésig gondol az Ezredes szavaira, újra és újra elhessegeti magából a veszélyérzetet.„Úgy tűnik, nem érdekli…”Tarkójából a szikra is előbújik, gerincében fel le pulzálva böködi, mintha még dolga lenne. A lakosztály rejtekén a terminálja várja, új üzenetek, fontos levelek képe lebeg szeme előtt. A gyerekeket hívja, indulni készül, de a Tündér a saját haditervét követi, a medencét megengedve fürdeni tereli őket. A csobbanások leple alatt oson ki táskájához, Chris két civil felsőjét húzza elő pajkos mosollyal.„Ezt kitervelted…”A gyors mosakodást követően már a hálóingnek szánt ruhákban bújnak ágyba, a csicsergés végül elcsendesül, David halk suttogással öleli magához Elenát.

— Otthon... Otthon vagyunk.

Nem kell sok lélegzet és horkolásuk a folyosó végén is visszhangzik. A lány csendesen indul a kijárat felé, maga előtt már az embert terelgeti. Az ajtó lezárul, ketten maradnak a folyosón.

— Nem jó ez így, Mona. — lehajtja fejét — A kollégáid megint sugdosni fognak a hátad mögött. Haza kellene mennünk.

— Otthon vagyunk. — kézen fogja — Hallottad a kis Parancsnokot.

Húzni kezdi, a vezért vezeti. Minden sarkon körbe les, lopakodva vonszolja emberét, végül egy kis szobába rántja. Nem gyújt fényt az ablaktalan pihenőben, csak a padló kerete festi meg a félhomályt. A vezér egy ágyig hátrál, de a Tündér ellentámadása végül leteríti.