Ami a Jelképből marad

Chris a fém ropogására ébredezik. Karjából eltűntek a csövek, de testét még kötések szorítják. Nehézkes légzésében feszültséget érez, mellkasára súly nehezedik. A kedves illat a szobában kering, de senki sincs ott mellette, csak az űrhajó halk morajlása őrzi a megtört testet.

Egy kísérletet tesz a felülésre, de a villanó fájdalom azonnal hátra taszítja. Görcsösen ránduló izmai reszketnek.„Az Első Harcos alkalmatlan a szolgálatra.”

Amint az ajtó nyílik, szemét lehunyja, úgy hallgatózik alvást tettetve. A kedves illat erősödik körülötte, egy szapora szív hangja érkezik az ágy széléhez. Súrlódást hall, ismerős fémes dörzsölődést. Pittyenések törik meg a némaságot. A dobbanások gyorsulnak. Nem hangzik beszéd, de a fiú már tudja, az alvás álcáját leleplezték. A Harcost szólítja magában, de az nem felel a hívásra. Nincs a szobában. Máshol sincs. Mellkasa ritmustalanul kezd lüktetni, légzése gyorsul. Érzékelése tompul. Ujjai is elzsibbadnak.

Saját megvadult szívét a látogatóé követi. Kezében sípol a mindent látó műszer, légzése akadozik, mintha a két lény egymás félelmétől rettegne a félhomályban. Percek telnek el. A szerkezet végül a zsebbe csúszik, a lány sóhaja megtöri a hallgatást. A szék mozdul, párnája felszisszen. Egy újabb dörzsölődés, majd egy másik fémes csengés. Chris lélegzete elakad, ezer közül is felismerné a Japán acél csengését. Órája nincs a csuklóján, idegen kéz szorongatja a szerkezetet. Felnéz. A széken a Tündér ül, csendben nézegeti a túszul ejtett időmérőt. Tekintete lassan emelkedik, a két pillantás összeér.

— Miért csináltad ezt, Chris?

Felelet nem érkezik azonnal. Nincsenek érvek, sem ideológiák, a Harcos magával vitte őket az ürességbe. Érzések maradtak csupán, egy ember maradéka. Nem mond semmit, tekintetét a plafon felé fordítja. Sekélyen sóhajt, majd lehunyja szemét.„Talán elmegy…”

Mona kezében újra cseng az acél hangja. A Japán Harcos koronája kattan, a halk ciccenések életre keltik az alvó szerkezetet. A mutató elindul, a ketyegés betölti a szobát.„Nem megy el…”A fiú sóhajt.

— Mind a tíz bajtárs visszatért. — suttogja — Nem öltem meg senkit.

A szív egy ütemmel lassabban dobog a lány mellkasában. A szék rövid nyikkanással mozdul közelebb az ágy felé.

— Tudom. — a lélegzet mélyre megy — Hallottam az Elnök beszédét. Ezért csináltad? Hogy hős legyél? Hogy félistennek nevezzenek?

Egy rövid bizsergés szalad át a fiú egész testén.„Hős… Félisten…”Újra a rámpán áll, alatta száguld a sárga köves talaj. Ugrik. Borul. Hány. Saját reggelijébe csapódik. Reszket. Az emlék véget ér, de a remegés megmarad. A bajtársak arcát idézi, Botako hangja ad új erőt neki.

— Csak buta szavak. — felnyitja szemét — Nem tudod, mit jelentenek.

Mona tenyere emelkedik, a fiú keze felett melegszik a levegő. A bőr a bőrt érinti. Egy pillanatig tart.

— Nem! — karját elhúzza, kötései alatt recsegnek a varratok.

Egy lélegzet kimarad. A szív nagyot dobban, a mellkas ismét emelkedik a kék-fehér űrruhában.

— Mond el kérlek… Mi bánt?

A kötések halkan sercegnek a feszüléstől. Nem néz a lányra, a szoba túlfelén keres valami megnyugtatót. Nem talál. Feltör a levegő.

— Te.

— Én nem akartalak... Féltem…

— Tudom... — torka összeszorul — Mindig… Mindig félni fogsz tőlem.

A puha tenyér újra emelkedik, de a fiú keze az érintés elől ismét a kötések felé menekül. Mona lélegzetei rövidebbek lesznek. Ajkai apró redőinek súrlódása veri fel a szoba csendjét. Remegnek.

— Nem tőled… — suttogja — Magamtól féltem.

— Már nem számít. Én tovább léptem.

A görcsös szavak elenyésznek. A Tündér nem rezdül, sem szuszogása, sem szívverése nem változik a hallgatás alatt. Békésen ül, mintha csak várna valamire.„Csak mond ki, ember! Mond meg neki, hogy menjen innen! Mire vársz?! Csak két szó! Mond már!”

— Mona… Ha nincs más, akkor elmehetnél.

A lány nem mozdul a székről, csak egy puha dörzsölés hangja szökik át a szuszogásán. Az ember felnyitja szemét. Egy mosolygó Tündér bámul rá, már a zafírok sem remegnek. Tovább vár csendesen.

— Miért nem mész? Biztos sok a sérült… Hallottam a lövéseket.

— Az Egészségügyi Tiszt pihenni küldött. Most nincs más dolgom, csak itt lenni... Veled.

A kötések halkan sercegnek a mellkason. Chris a szoba sarkába néz, megkeresi a legsötétebb pontot. Nem fókuszál, csak mered.

— Hogy kerülsz a hajóra, Mona? Ez Alena műve? Ő szervezte le?

— Az Egészségügyi Tiszt hozott el. — elhalkul — Kollégák vagyunk a Központi Kórházban. Alenának ehhez semmi köze. Én akartam jönni.

— Miért jöttél utánam? — fogai összeszorulnak — Mit akarsz tőlem?

— Haza vinni.

Zúgás éled. Elnyomja a szívek hangját. A mutatókét is. Mindent.

— Haza fogok menni. — hidegen sóhajt — A Földre.

— A Földre?! — hangja megreped, mint a jég a súly alatt — Miért?!

A szaggatott lélegzetek beszorulnak az össze-össze záródó ajkai közé. Mona remegő kezét nyújtja a fiú felé, de ő nem érinti, újra elhúzódik előle. Megül a mozdulatok csendje közöttük.

— Mit… Mit jelent a tündér?

— Semmit. — a lány szemébe néz — Az ürességemet.

Cseppek hullanak, az űrruha sercegve issza magába őket. A szék nyikkan, a doktornő az ajtó felé indul. Megáll, halk zihálásában gyűjt levegőt a szavakhoz.

— Már az enyémet is. — átlép a küszöbön.

A kis fém kórterem levegője elhűl. A falakon túl, az űr vákuuma sem erősebb, mint a zúgás azokon belül. A lány távozása felkavarja az érzéseket, de nem kiált utána, csak csendben mered az ajtóra. Amint a kék-fehér űrruha eltűnik, egy ezüstös árnyalak lép be a helyiségbe. Le és bezárja az ajtót. A széket maga alá fordítja, majd a támlára támaszkodva ül az ember mellé. Egymásra néznek.

— Tudod, Chris, azt hittem a múltkori jeleneted volt a mélypont. — hidegen bámul rá — De te folyton meg tudsz lepni.

— Alena... kérlek...

— Mire? Mire kérsz, Chris?

— Hogy ne most beszéljük meg... Nem vagyok a helyzet magaslatán.

A szék nyikkan, a Hercegnő közelebb húzódik. Újra végignéz az összefoltozott emberen. Tekintete jéghideg, szíve is katonásan dobog.

— Nem várom meg, amíg megöleted magad. Azt akarom, hogy válaszolj nekem. Itt és most!

— Mire? — a plafon felé kezd bámulni — Nem kérdeztél semmit.

— Miért száltál fel a kompra? Harcos vagy, tudnod kellett volna…

— Itt nincsenek harcosok, Alena. — ránéz — Csak erős és gyenge katonák. Tudnád, ha ott lettél volna. Nem voltál ott.

Süvítve telik meg a nő tüdeje. Zöld szemeiben a pupilla összeszűkül, keze alatt reccsen a szék támlája. Kifújja. Hosszan.

— Ha Tokan szavai érdekelnek, meglátogatom. Ha téged kérdezlek, nem őt akarom hallani, Chris. Miért száltál fel a kompra?

— A Mester tud dolgokat, Alena. Jobban, mint én. Jobban, mint te... Ebben is igaza volt, odalent nem voltam harcos, csak…

— Tokan egy háborús bűnös, Chris! — karcosodik a hang — A Vitmiss mészárosok mestere volt. Szerinted miért bujkál a kis világában?

— Azt nem tudom, miért bujkál. — elfordítja arcát — De azt tudom, hogy te vittél el hozzá. Akkor egyáltalán nem voltak aggályaid.

Az acélfalak halkan ropognak körülöttük. A szellőztető néma süvítése apránként kifújja a kedves illatot, a fémes szag és a parfüm keveredik össze a szobában. Chris a sarokba bámul, a fekete árnyékot nézi.

— Az én dolgom az volt, hogy odavigyelek. — újra hidegen beszél — A tiéd az volt, hogy harcolni tanulj, nem az öreg ostobaságait.

— Tanultam. — egyre nagyobb előtte a sötét folt — Harcoltam. Győztünk és veszítettem. Túléltem. Az osztagom is.

— Egy tizedes, Chris? Őrvezetők? Közlegények? — hangja tovább jegesedik — Alezredesek vesztek oda! Igazi katonák! — a támla reccsen markában — Miért? Tíz újabb mutogatható bolondért?!

— A bajtársaimért, Alena! — lehunyja szemét — Hősök. Legendák.

A Hercegnő karon ragadja a fiút. Nem gyengédség árad belőle, több erő van benne, mint a legyőzött Beraddo egész testében.

— Chris, nekem elegem van belőled! — a recsegő bőr hangja kiszökik markából — Hogy képzeled, hogy felülbírálod, amit mondok?!

— Nem kell követnem a te parancsaidat… Áú!

— Kinek a parancsait követed, te ostoba?! — tovább csavarja karját — Mit gondoltál?! Hogy csak úgy hátat fordíthatsz nekem?!

A fiú felől nem érkezik válasz. Fogait összeszorítva tűri némán a kikérdezést, csak felszisszenései árulkodnak fájdalmáról.

— Láttam a parancsokat, amiket kaptál! — elcsendesedik — Ostoba vagy, és felelőtlen! Még a terminálodat sem zártad le!

— Ha láttad, akkor tudod, hogy kitől…

Alena feláll, tenyere pofonra lendül. A csattanás visszhangzik a falak közt. Újra és újra lesújt. Keze minden ütéssel égő nyomot hagy.

— Mit mondott neked?! — már torz hangon üvölt — Mit ígért Atyám, és mit kért cserébe?!

A fiú hallgat, de könnyei megerednek. Apránként hullanak alá, mint a Hercegnő benne őrzött aranyszobrának feketedő darabjai. Minden dühös csapás egy újabb szilánkot tör ki, végül az egész romba dől.

— Te voltál az egyetlen… — suttogja — Akinek elmondtam... Te tudtad egyedül, hogy haza akarok menni. Hogy nem tudok maradni…

Ismét pofon csattan, erős, kíméletlen ütés. A fiú szája felreped, vére serken a könnyek között.

— Mit kért érte tőled a Császár?! — arca tovább torzul a vicsorgásban — Mit etetett meg veled, te ostoba?! Mit?!

— Ha… Ha legyőztük az öccsét… Akkor béke lesz. Akkor elmehetek…

A tenyér nem sújt le többször. Alena arca egy pillanat alatt válik üressé. Páncélja alá nyúl, egy kendőt húz elő. Előbb a fiú könnyeit, majd a vérét kezdi törölgetni.

— Mivel vett rá? Monával? Megfenyegette? Vagy a te nyakadba vart valamit? — keze egy fél szóig rándul, majd ismét kisimulnak a mozdulatok — Előadta a nagy meséjét a merénylet felelőséről? Veled is eljátszotta ugyanazt, mint az elődöddel? Mondj már valamit!

A fiú könnye újra elered. A sötét teremben áll, a géppáncél nyüszög körülötte. Érzi haragjában elégni a józan eszét, a dörgő szavak szalmaként etetik tovább a lángokat. A tűz mindent felemészt benne.

— Sejtettem. Naiv vagy, Chris. Egy buta ember, semmi több. — lassan hátrál el a kendővel — Atyám hétszáz éve háborúzik Mostroval. Már Nomah is harcolt ellene, most pedig te folytatod az erejével.

A szék nyikorog, a nő maga alá húzza. Ismét békésen ül a remegő test mellett. Üres ábrázata visszatér, hangja lágyan folytatja mondandóját.

— Ez egy örök háború lesz, egyikünk sem fogja látni a végét. — kezét gyengéden emeli a megtépett kar bőrére — Erre kötöttél alkut, amikor elárultál. — végigsimítja — Remek ötlet, méltó az Első Harcos eddigi döntéseihez is.

— Az is az én döntésem volt, hogy megmentettelek. — suttogja — Az is, hogy barátként kezeltelek.

A cirógató mozdulat megdermed. Felettük a szellőztető lassanként elhallgat, megáll a levegő, teljes csend borul a szobára.

— Jelentem Atyámnak, hogy kudarcot vallottál. — feláll a székéről — Ötszáz katonát vittél, alig a tizede tért vissza. — hangja elhalkul — Rossz hősöket választottál. Elmondom, hogy nem álltál készen, ennyit tehetek érted.

Az ajtó záródik a távozó Hercegnő mögött. Chris ismét egyedül marad, háborgó gondolatai apránként rendeződnek, egyre tisztábban látja maga előtt a tragikus jövőképet. Szíve hevesen ver, majd egy szó kezd kirajzolódni benne.„Árulás…”A pulzusa megnyugszik, elönti egy hideg érzés, lassan tettek követik, fájdalmas nyögések közepette már sikerül felülnie. Lábát óvatosan lebillenti az ágyról, próbál talpára vergődni. Még inog, de feláll. A nyíló ajtóban a visszatérő Mona dermedten torpan meg.

— Feküdj vissza azonnal! — sikolt rémülten — Nem mászkálhatsz így!

— Mona, menj a dolgodra! — elindul — Én meg megyek az enyémre.

A lány nem hagyja annyiban, útját állja, karjait ragadva tartóztatja vissza.

— Chris, kérlek… Ez veszélyes!

— Mona, eressz! El akarok menni innen!

A dulakodásból végül a fiú kerül ki vesztesen, mellkasához kapva ül vissza az ágyra. Fullad, a görcsök egész testét rázzák. Mona a hátát átkarolva ül mellé, úgy próbálja visszafektetni helyére.

— Hová akartál menni?

— Megüzenni a Császárnak… Hogy sikerrel jártam... Mielőtt Alena a saját verzióját adja elő...

— Mit akarsz ezzel elérni?

— Hogy egymást marják... — köhögése megtépi tüdejét — Addig van időm kigondolni, hogyan tovább...

— Chris, mi ütött beléd?!

A fiú ismét megpróbál felállni, de már a lány karjainak súlya is elég, hogy visszatartsa. Óvatosan fekteti el, takaróját ráterítve megsimítja arcát.

— Elmegyek innen, Mona… Ha a Császárt kell is legázolnom hozzá… Vagy a Boszorkányt… Akkor is haza megyek… Bármi áron…

A Tündér nem mozdul mellőle, éberen vigyáz rá, még pislantani is alig mer felette. Chris az alkalmat lesi, de nem jön el. Börtönőre tovább kitart, mint az ember megmaradt ereje. A két zafír lassan elhomályosodik előtte, lélegzetei elnehezülnek, újra elnyeli a békés feketeség.