Ébredés a Föderációban

Még sokáig fekszenek békésen. Chris gondolataiba felejtkezve jár a távolban. Szemét lehunyva álmán és Morbor szavain töpreng.

„A Fehér Páncélos, mint mese. A bölcs óriás sokat látott és hallott. De Nomah... Ő valóságos. Egy Legenda, akinek a történetéből darabkák látszanak. Hogy került oda Mona? Ő volt egyáltalán?”

A fiú behunyt szemmel lát, miközben fülével hallgatózik. A Tündér légzése gyorsul, már ébredezik.„Egy összeérő pillantás még nem lenne a világ vége... Mona már mozdul. Oda a lehetőség!”

A lány óvatosan kel fel az ágyból, puha léptei is halkabbak a megszokottnál. Egy táskába nyúl, valami nagy van benne. Szövet, mégis kemény. Mint egy földi kabát. Egy ismerős csilingelés szökik be az ember fülébe. Japán, fémes csengés hangját hallja, ezer közül is felismerné.

— Elhoztad az órám?

Egy dobbanás kimarad, majd az ütem lüktetésenként kezd gyorsulni.

— Ne haragudj, Mona! Nem akartalak megijeszteni.

„A puha talpak négyet toppannak… Megfordult? Megállt a szuszogás... Egy erős dobbanás... Hatalmas belégzés... Fém cseng a másikon… Lecsapta az órát? Haragos fújtatás... Három, egyre hangosodó lépés... Az űrruha szövete a vállrésznél lazul. Miért emeli ilyen magasra a kezét? Egy tenyér merev feszülése serceg… Egy újabb átlépett határ?! Ennek már a fele sem tréfa!”

Chris egy rettenetes csattanást hall, csípést érez bal oldalán. A vékony szövet nem tompítja a fájdalmat. Az pedig iszonyú. A parányi haragos tenyér csapása rettenetes, a fiú felvonyít, görcsösen forgolódik, hogy az égető érzést enyhítse.

— Ezt miért kaptam?!

Szemét nyitja, homályos pillantása fordul a csinos kék-fehér folt felé. Látása tisztul, egy sértett lány képe rajzolódik ki előtte. Chris a szűnni nem akaró nyilallás ellenére is mozdulatlanná dermed.„Miért ilyen mérges? Nem volt szándékos. Egy ártatlan kérdés, meggondolatlan hangerővel...”

— Ezt ne használd rám többet!

— Mit? A… A… A Térolvasást?

— Azt, bárhogy is nevezed! Azt!

Az elvert fiú tápászkodik az ágyról, majd meghunyászkodva indul a szék felé. Kitekint az ablakon, az idegen csillag már feljebb jár, mégis lassabban emelkedik, mint a föld Napja. Vörös színekben pompázik a hajnal. A székre ülve Monára tekint, elmosolyodik.

— Olyan színed van, mint a napfelkeltének! — elneveti magát.

— Tudom!

Elcsendesedik a kis szoba. Az idegen csillag fénye lélegzetenként kúszik egyre beljebb. A szuszogás apránként lassul a sértett tekintet alatt. Bár oldala még sajog, Chris mosolyát kitartva bámul a Tündérre. Mona elkapja tekintetét, az asztal felé pillantva az órán akad meg szeme. Újra kezébe veszi a Japán Harcost.

— Ez miért fontos neked? — megforgatja a kopott fémet.

— Olyan, mint Morbor lapjai. Egy emlék apám után.

A lány a különös tárgyat nézegetve egyre zavarodottabban bámulja.

— Ez hogy mutatja az időt?

— Most? Sehogy! — legyint — Fel kell húzni és be kell állítani.

Mona még elveszettebben néz a szerény magyarázat után. A becses kincset átnyújtja gazdájának, majd tovább figyel. Chris a falra pillant.

— A földi idő más, mint a Föderációé. Mi huszonnégy órát számolunk egy napban. Ez itt több. Azt hiszem…

Egyet teker rajta, majd visszanyújtja. Mona megbűvölve nézi a csillogó mutatót, mialatt szalad körbe a számlapon.

— Látod, így működik. Ha körbeér, az egy perc otthon... A Földön. — hangja elszorul.

— Látom. — kezét érinti gyengéden, de kék szemei már nem a fémet csodálják, egy másik földi felé csillognak a drágakövek.

A fiú az idegen ruhájára tekint.„Ebben egy érték van… Mona könnyei. Az igazi.”

— Szerinted vissza kellene utasítanom? — mélyet sóhajt — Megmondani a Császárnak, hogy alkalmatlan vagyok a szerepre?

A válasz nem érkezik azonnal. A lány hallgat. Hosszasan. Talán látja az embert, akit senki más nem lát és látja, mit tehet vele a hatalom. De talán látja a hatalmat is, amivel csak az ember teheti azt, amit senki más nem tenne. Csendesen áll fel, az asztalt megkerülve a fiú mögé lép. Átkarolva a fülébe lehel, testének melegével beborítva.

— Nem. De be kell tartanod a szabályokat. — pajkos hangon zárja mondandóját — Főleg az enyémeket.

A forróság egy villanásig perzseli a húst a bőrön át. Az ölelő lány súlya alatt végül felszabadul az elme terhe. A Harcos és a Tündér szövetségére a pontot a halk suttogás teszi.

— Már neked is olyan színed van, mint a napfelkeltének.

A társra talált ember végül szedelőzködik. Otthoni gúnyáját, tárcáját, kulcsait és óráját, mint apró ereklyéket teszi a táskába. Vállára veszi. Egy utolsó búcsú pillantást tervez az ajtóban, de megfordulva egy váratlan élmény fogadja. A lány a sarkában áll, az elköszönésre más tervet szőtt. Meghittebbet.

A fiú egy perccel később megbabonázva indul a szobából. Arca már nem izzik. Lángol. Némán kapott útravalójától szédeleg a folyosón. A kopott falak színesebbnek tűnnek a barna szemeknek. Lábai vissza-vissza fordulnának, de már indulnia kell, hiszen késésben van.„Három ezrelék különbség… Az szinte nincs is… Szinte…”

A liftig imbolyog. A szikra megvadult cikázása apránként rendezi újra tartását, még arcán is érzi a pulzálást végigszaladni. Szemöldökét lejjebb, fejét feljebb, hátát egyenesebbre, mellkasát kijjebb lökdösi. Szívét még a Tündér búcsúja fűti, de elméjében már a terv készülődik.„Az Első Harcos esti kisurranása titokban marad… Korán van még, talán fel sem tűnik senkinek, hogy eljöttem. Alenának sem.”A felvonó ajtajainál és kijáratánál villanó fények másról árulkodnak neki. Mialatt az üres utcát rója, még több jelzés is feltűnik, ami útját követi. Vállain a könnyű ruha egyre nehezebb, minden lépésnél egy kicsit nő a súlya. Egyre biztosabb benne, hogy a város látja őt, tudja hol van.„Talán azt is tudják mit csinálok, vagy hogy mit tett velem a Tündér?!”A szállásához ér, de az üvegajtón túl a portást már nem látja. Az ürességet kihasználva iszkol a lifthez. A panelt érinti, hosszasan várakozik a nyíló ajtóra.„Időben vagyok, még mindenki alszik...”

— Első Harcos! Eredményes volt az éjszaka?

— Alena! Ilyen korán már... már...

— Átvettem az egyenruhát, amit gazdája nem tudott a fontos teendői miatt. — hangja szinte jeges.

Chris lassan fordul a közeledő kopogás irányába. Lángoló arcát rejteni próbálva, fejét lehajtva fürkészi a haragos lábakat.„A Centaco Maxim első reggele eseménydús… Megvernek, megbabonáznak, majd leteremtenek, pedig a nap még fel sem kelt teljesen…”A Hercegnő egy csillogó, fehér dobozt tart karjában. A nyíló liftbe lép. Légzése gyors, de egyenetlen.

— Gyere!

A fiú utána indul, a már rendíthetetlen nyugalommal álló Hercegnő mellé lép. A gomb villan, az ajtó csapódik, a szerkezet mozdul, száguld felfelé a kilencvenhetedik emeletre. Alena tartása hirtelen változik meg, mintha csak egy túlfújt léggömb engedné ki a felesleges levegőt, úgy roskad össze.

— Chris, ezt nem csinálhatod tovább!

— Alena, én... Csak elhoztam az órámat és...

A Hercegnő karja lendül. A fiú gyűrött ruháját markolja mellkasán, elképesztő erővel nyomja a felvonó falának. Tekintete haragos, mégis áttör rajta valami különös érzelem.

— Ha haza akarsz menni, menj! Most megteheted! Segítek neked!

— De Alena... Én... Én nem...

— Figyelj rám! — halkan suttog, de egyre erélyesebben — Kijuthatsz innen biztonságban! Elengedlek...

— De apád azt mondta, hogy ráérek! Van kilencvenhárom napom!

Egy finom rezdülés fut át Alena görcsös arcán. A szorítása egy villanásig ernyed, majd még erősebben markolja a ruhát. Emeli. Chris lábai már nem érik el a felvonó padlóját. Feltolják.

— Ne bújj el a Császár mögé! — a szövet ropog markában — Ez nem lehet az ő döntése, csak a tiéd! Chris, te nem akartál idejönni! — fogai összeszorulnak — Téged elraboltak és bántottak! Azt sem tudod, mibe keveredtél! Ha most maradsz, itt ragadsz! Nem fognak elengedni!

— Ha nem engednek el, akkor hogyan…

— Egy kereskedő hajó várakozik a város keleti határában. Nem a dokkban, a falon túl. Az érzékelő kapuk most nem működnek az átállás miatt. — félre néz — Haza vihetnek... A Földre. Mire itt észreveszik, hogy eltűntél, már otthon lehetsz. A családoddal.

A szó mélyre szalad az emberben. Felsejlik előtte a Morales házaspár képe, majd apránként hűl ki a látvány, két márványos szoborrá dermedve, mint hideg sírkövek a kisváros temetőjében. Az érzés megmozdul, kitörni készül az összeszoruló mellkasból. Nem engedi szavakká formálódni, csak bal szemében csillan meg, azután végiggördül arcán. Alena csuklóján csobban, visszacsalja zöld tekintetét. Más, mint előtte. Lassan engedi le a fiút a padlóra, de a marok nem ereszti a legenda ruháját, tovább kapaszkodik bele.

— Ha maradni akarsz, maradj! De, amit megnyersz, máshol elveszted!

A szorítás enyhül, majd elenyészik, a Hercegnő visszalép helyére, mintha meg sem mozdult volna. A fiú magára maradva remeg a fal mellett. Nem néz a nőre, ahogy másra sem, csak a két kopott kőlap lebeg előtte.„Se itt, se ott…”Hátán végigsiklik a meleg érintés. Felpillant. Alena nem néz rá, kiüresedve mered a zárt liftajtóra, tenyere mégis egyre erősebben feszül hozzá. Nem tolja, simítja.

A szerkezet cseng, a szárnyak szétcsúsznak. Együtt lépnek át a küszöbön. A tenyér nem mozdul a fiú hátáról a lakosztály ajtajáig. Ott Alena átnyújtja a fehér dobozt. Az ember érte kap, de az átadó kéz még egy pillanatig nem ereszti.

— Három öltözék, három feladat. — már hidegen beszél — A rangjelzés mindig legyen látható. Ha tudják ki vagy, nem érhet baj.

— Milyen baj érhetne? — elmosolyodik — Vigyázol rám. Tudom.

— Egyetlen éjszaka alatt, háromszor is bajba kerültél, Chris.

A doboz gazdát cserél. A fiú a forduló Hercegnőt bámulja a nyíló ajtó előtt. Végigfut benne egy érzés. Feltör.

— Nem jössz be? — mosolya kiszélesedik — Megkínálnálak valamivel!

— Ma sok a dolgom és neked is! Jobb lenne, ha átöltöznél és…

— Kérlek! Nincs kedvem egyedül hazamenni.

— Haza? — megfordul — Egy lépésre van, Chris...

Egymásra néznek, de Alena nem mozdul, csak szeme fut végig a dobozt szorongató emberen. A fiú jobbját nyújtja felé, keze reszket a levegőben. Már nem látja a nőt, a fenti előcsarnok üvegén befolyó vörös fényt lassan kebelezi be a sötét homály. Mellkasában ütemtelenül lüktet az üresség. Zuhanni kezd. Megáll. Kezét a Hercegnőé fonja körbe. Lassan fordítja az ajtó felé.

— Hazakísérlek. — a melegség visszatér a vörös fénybe.

A talpak egyszerre koppannak a küszöb túlfelén. Tovább mennek.

— Köszönöm! — a suttogás szétfut az előszobában.

A Hercegnő arca meg sem rezzen, de marka egy villanásig jobban szorítja a fiú kezét, mielőtt elengedi.

— Vizet kérek! — már hidegen szól — Ma te is kerüld a színes italokat!

— Intézkedem! — mosolyogva szalad a díszes szekrényhez.

A földi holmik táskáját leakasztja válláról, azt a földre, a dobozt a pultra teszi. Szeme elkerekedik. Az este alig egy-egy üres üveg helyett egész halom ital várja. Egy fa palack is megbújik a többi között. A kis kristály kupakokat egyesével kihúzva szimatol bele az átlátszókba.

— A szögletes, Chris. — rá sem néz, az ablakon mered a városra.

— Igen! Igen! Intézem! — két kelyhet tölt meg, az egyiket átnyújtja.

Alena egyből szájához emeli, de megáll. Chris sajátját maga előtt tartva néz rá, egy görcsös mozdulat közben.

— Most mire vársz? — lejjebb engedi italát — Víz. Megihatod.

— Nem az, csak… Nálunk a Földön van egy szokás. — elhalkul — Ha valamit megünnepelnek, akkor koccintanak a poharakkal ivás előtt.

— Nem ünneplünk. — szemöldöke felszalad — Mit ünnepelnénk?

— Az új otthont? — remegve emeli feljebb vizét — Az enyémet?

Alena pohara lassan közelít felé, mintha még a mozdulat is idegen lenne a kezének. Megáll, alig egy hajszálnyira a másiktól. Tekintetét emeli, a fiú karján végigszaladva a szemébe néz. Halkan kérdez.

— Ezt ugye nem Mona miatt csinálod?

— Nem! — görcsösen vágja rá, de azonnal a reggeli búcsú képe szökik elé — Nem… — elmosolyodik a zöld szemekre nézve — Nem csak.

Egy apró csengéssel ér össze a két kristálykehely. Alena cinkos mosolyát a pohár mögé rejti, de a villanás is elég volt a barna szemeknek, hogy meglássák. Egy-egy korty csúszik le, majd a kimért Hercegnő bukkan elő a víz mögül. Kezével a lerakott dobozra mutat.

— Az utcára a szürke-feketét vedd fel!

— Igen anya! — gúnyos vigyorral fordul vissza a ruhák felől, de azonnal arcára fagy a jókedv.

A szigorú tekintet egy kozmikus Hercegnő minden haragjával égeti. Nem egy sértett nőt lát, valami sokkal hidegebbet. Egy harcost, csapásra készen. Lesüti szemét, egészen apróra húzza össze magát.

— Sajnálom… — suttogja — Kicsúszott…

— Ne csússzon ki többet! — felmordul — Te vagy az Első Harcos! Ne tegyél céltáblát senki fejére a meggondolatlanságoddal!

Alena nem kiabál, mégis belehasít az ember fülébe a hang. Valami mély, cseppet sem közömbös zúg benne, mintha aggódna valamiért.

— Nem akarok senki fejére céltáblát tenni. — poharában a víz hullámai a perem felett átbukva egy-egy cseppet löknek ki oldalára — Csak pont úgy mondtad… Mint… Mindegy... Sajnálom!

— Olyan vagy, mint a kis barátnőd, Chris! Összekevered a dolgokat, és amikor ez kiderül, akkor majd megharagszol a világra!

— Most arra az Evelinre gondolsz? — oldalra sandít — Mona segítőjére?

— Pont erről beszélek! — hangja szinte robban — Azt sem tudod, kiről beszélsz! Enerin Morbor támogatója volt, nem Monáé! Nem tudsz semmit, de már mondod, mintha muszáj volna! A szavaidnak súlya van, hát nem érted?!

A díszes palackok megremegnek a kiáltásban.„A buta ember jelmezben… Ezt gondolod rólam igazából?”Haragja egy rövid morgásig tart, de amint újra ránéz Alenára, azonnal eltűnik még a szikrája is. A páncél alól feltörő lüktetés szabálytalan, a nő lélegzetei még gépi fújtatásként sem tudják csitítani.

— Ki Enerin? — már nem néz a Hercegnőre, csak lesütött szemmel bámulja poharát — Ha nem az, akinek Mona látja, akkor kicsoda?

— Mit érdekel az téged, hogy ki volt?! Neked semmi dolgod vele!

— Nem akarok tapasztalatlan, sem meggondolatlan maradni.

Apró kortyok csúsznak le a halk szavak kísérőjeként. Alena lassan iszogatja vizét, de tekintete a rá leskelődő embert figyeli. A lüktetés elcsendesedik, felveszi a megszokott katonás ütemet.

— Enerin a mentorom volt. — nem ereszti le poharát arca elől — Miután a Merivida Mesterem eltanácsolt, ő tanított tovább, a harcos útján. — mélyre szalad egy lélegzet — Amikor Morbor megmentette Monát, őt rendelték ki mellé, mint kísérő Hercegnőt. Évekig vigyázott rájuk, egyengette az útjukat. — a kristálytalp halkan ropog ujjai közt — Amikor a Föderáció új hőst talált, Morbort szinte mindenki elfelejtette. — tekintete a vöröslő üveg felé fordul — Enerin azt tette, amit tudott, mielőtt elvezényelték. Morbor tartalékos Taktikai Tiszt lett, Monát pedig egy vezető sebész pozíció várta a kórházban.

— Mona mást mondott. — egy hajtásra kiissza poharát — Azt mondta, Enerin használta, utána elhagyta őket.

Egy villanásig csúszik meg a lélegzet. Az ablakra meredő Hercegnő szemei lassan fordulnak, újra a fiúra néz, de már csak hűvösen.

— A kis barátnőd még most sem érti a dolgok működését. — egy megvető nyelvpöccintés után folytatja — Ami jó, azért Mona a Föderációnak hálálkodik, ami rossz, azért mi, a Hercegnők felelünk.

— Azért te is tettél érte, hogy ne kedveljen. — morogja orra alá — Egy kis kedvességgel talán többre mentél volna.

— Enerin kedves volt velük, megfizette az árát. — egy kortyra eltűnik hangja — Hamarosan indulunk! A szürke-feketét vedd fel! — a poharat a szekrényre csapva a panelhez lép — Mozogj! — megérinti.

— Hová megyünk?

— Mosakodj is meg! Kórház szagod van! — eltűnik az ajtó mögött.

Chris a záródó kijáratra tekint, elkerekedett szemekkel. Ruháját szimatolva egyetlen illatot érez. Monáét.