Reggeli séta

A szél nem csendesedik, az épület hajnali morajlását a süvöltő huzat temeti maga alá. Az ember ébren vár, mégis mozdulatlanul fekszik. A Tündér szuszog mellette, karjába kapaszkodva még egy jobb helyen jár. A szikra lüktet gerincében, a Stratéga tervez, a Férfi őrködik az álmok felett. A folyosóról hangos kiáltás szűrődik be, halk pusmogással csitítják. Rándulás követi. Chris a fészkelődő lányra pillant, szája sarka felkanyarodik. Első ébredező mozdulataival magához húzza társát, pedig még fel sem eszmélt igazán.

— Dicső reggelt... — apró ásítása szakítja félbe — a Föderációban!

— Békés reggelt, Mona!

Kuncogás követi a hajnali üdvözlést. A kommunikátor a földön pihen, a szétszórt ruhák közt várakozik némán. Az alvó formációt a Tündér bontja meg, takarójába tekeri magát, a szekrényhez megy, kinyitja táskáját. Három rövid szuszogásig áll elmerengve az összepakolt ruhák felett. A kék-fehér ápolóit veszi kezébe, de amint megemeli, elengedi.

— Melyiket? — hátra les — A kórházit, vagy a katonait?

— Valamelyik civilt. — elnyúlik az ágyban — Válassz te! Mindegy mit.

— Civilt? — tanácstalanul fordul vissza — De Podis vár téged, nem?

— Őt nem érdekli, mi van rajtam. — mosolya szélesedik — Engem sem túlzottan. — hasára billen — Csak az érdekel, hogy ma sétálós napunk lesz. — feltolja mellkasát — A többi már csak apróság.

Halk sercegéssel nyílik tovább a táska szája. A szövetek egymásnak dörzsölődnek, végül a lány felegyenesedik, a fürdő felé indul. Chris is feltápászkodik, a zsanéros ajtóban találkoznak a pillantások.

— Egyformák? — a lány kezében szorongatott ruhákra néz — Úgy fogunk kinézni, mintha összeöltöztünk volna, Mona.

— Igen. — mosolyogva lengeti a szürke szöveteket — David és Elena is vett magának ilyet. — kuncog — Szerencsés véletlen.

— Szerencsés véletlen. — kinyitja az ajtót — Talán szerencsét is hoz.

— Talán. — leteszi a kis előtérben — Ne less! — takaróját is ledobja.

A lány nem gyújt fényt, a szűk, sötét esőztetőhelyiségbe lép, az ember szó nélkül követi. A résnyire nyitott ajtókon szinte semmi fény nem szűrődik be, a neszek is belevesznek, csak a halk suttogás marad.

— Mehet?

— Mehet. — fürdőbalzsamos tégelyét megbillenti — Rajta!

Mona tenyere alatt kattan a gomb, felbúg a gép, a hideg cseppek hullani kezdenek. Chris nem visít fel, összeszorított fogakkal tűri a jegesnek tűnő öntözést. A zuhany lassul, az első kör cseppjei apadnak. Az erőtér ébred, a sötét világos lesz, a világos sötét. Surran, pedig nem megy sehova. Levegőjét benntartva kezdi haját dörzsölni. Felhabzik, a mezőben a buborékok pezsgése más, mint a létsík túlfelén. Keze meg-megáll, az elszürkült tér levegőjében megfagyott cseppek formái odacsalják tekintetét. Nem les, szeme mégis fennakad a Tündér száján. Nem mosolyog, de nem is szomorú. Valami más, nem tudna rá jó szót mondani, mégis azonnal felismeri az arckifejezést. Szíve dobban, az erőterét is megrázza a lökés. A raktárban ül, bebörtönözve a Volgis fedélzetén. Testét kötés borítja, ereje alig, térdén reszket, amikor a kedves illat lassan körbeöleli. Felnéz. Látja az arckifejezést. Az árulás szégyenét és a bizonytalanságot, a félelmet és a magányt. Újra a zuhanyzóban áll, a sötétség vissza-vissza tér, a cseppek egy-egy rövid pillanatig tovább ereszkednek. Sikálja magát, de szemét nem tudja levenni a lány ábrázatáról. Végez. Már szinte minden porcikáját beborítja a bizsergő hab, amikor leereszti erőterét.

— Ha hajat akarsz mosni, akkor siess, vagy megint lemaradsz! — a pajkos suttogás szétfut a sötétben — Mindjárt jön a második kör.

— Tudom. — hátat fordít — Már tudom.

Mögötte sercegés indul, a hajszálak felsírnak a dörzsölésben. A szuszogás egy fél ütemmel gyorsul, a lány mellkasából is kiszökik egy-egy dobbanás. Chris mozdulatlanul áll, feje ereszkedik csak egyre lejjebb. A gép felbúg, az eső megindul. Rezzenéstelenül tűri, nem is érzi, valahol máshol jár, a fém falak közt a térdén remegve. Elfogy a zuhany, az utolsó cseppek koppannak, a lefolyó rács szörcsögve issza el az apró özönvíz maradékát. A lány elindul, tenyere megsimítja a fiú hátát. A kis előtérben törölközik, haját is betekeri. Nem lép ki a szobába, öltözni kezd, fejét nyögdécselve préseli át a szűk nyakrészen. Chris is magára veszi saját öltözékét, az ajtó nyílik, a félhomály vakítja a szemeket. A Tündér az ajtóhoz sétál, kezét a panel fölé emeli.

— Mona… — felnéz — Van valami, amit el szeretnél mondani?

— Igen. — mosolyogva fordul — Örülök, hogy végre látni fogom az iskolát. — visszaszalad, karjait az ember nyaka köré fonja — Nagyon.

Az ajkak egy szusszanásig érintik egymást, már fut is előre, nyitja az ajtót, majd eltűnik a folyosón. Chris marad. Mozdulatlanul áll, csak jobbja rándul, arcához emelkedik, megérinti száját. Suttog.

— Hazug.

Körbefordul. A lány elment, a rendetlenség maradt. A gyűrött törölközőt veszi kezébe, megfeszíti az anyagot, de a ráncok beleszáradtak a szálakba. Kék-fehér egyenruháját is magához veszi, kommunikátorát zsebre, az éjjeli ütközet nyomait a Tündér táskájába teszi. A két terminál is ott kap helyet. Felegyenesedik, az ágy felé fordul, talpai megindulnak. Szokatlan a látkép, a lány hajnali rituáléja része a rendezkedés, mégis a takaró gyűrött, a párnák alaktalanok, a lepedő is néhol kicsúszott helyéről. Lepakol, igazít, terít és felráz. Az ágy rendeződik, valami más tovább zavarosodik. A vacsora dobozai is az asztalon várnak, nem jött a nővér, a hívás elmaradt. A táskát vállára veszi, a szennyes edényeket felmarkolja, úgy lép ki a folyosóra. Még csend van mindenütt, csak egy-egy egyenruhás suhan el mellette. A pulthoz megy, szelíd mosollyal fordul a bágyadt nő felé. Leteszi az éthordókat, fejével rövidet biccent, azután halkan köszön el.

— Dicső reggelt a Föderációban!

A magánkórteremhez halad tovább, az ajtó nyitva várja. A fürdőből hangos viháncolás szökik ki, halk, kérlelő szavak követik. Az asztal üres, a reggeli nincs előkészítve. A gyerekek táskái bepakolva várnak az ágy tetején, de David szürke-fekete egyenruhája ismét a padlón hever. Felveszi, kisimítja és elteszi a csomagjába. Az ajtó nyílik, a két gyerek visítozva ront ki, bátyjukat megpillantva egy ölelésig rohamoznak. Az asztalnál ér véget a futás. Elkerekedett szemmel néznek körbe, végül az alvós felsőket szorongató Tündéren akadnak meg a tekintetek. Öt gyorsuló szuszogás követi a pillanatot.

— Nem eszünk? — David újra az asztal felé fordul — Nincs reggeli?

— Az első szabály! — Elena felfújja arcát — Együnk, amikor tudunk!

— Elfelejtettem… — a ruhák megrezdülnek a lány karjában — Máris…

— Eszünk út közben. — a vezér fordul — Ti mondjátok meg, hol!

A kis arcok felragyognak, a szuszogás mégsem lassul. A ruhák a táskákba kerülnek, a Védencek vállaikra veszik sajátjukat, amíg a vezér a kalapácsot rejti a harmadikba. A kis csapat elindul, a folyosón halk lopakodással vonulnak a liftig. Mona is belép, száját kis mosoly görbíti. A földszint gombja felé nyúl. Megállítják.

— Nem jelentkezel ki? — Chris csak suttog, a lány mégis megrezzen.

— De… Persze. — kiszélesedik a mosoly — Megyek. Elintézem.

A pulthoz szalad, megérinti a panelt, halkan búcsúzik és már fut is vissza. Az előcsarnokig csicseregnek a Védencek, az üvegajtón túl pusmogás kezdődik. Elől állnak, hátra-hátra lesnek, de Chris nem mozdul, őket figyeli. Egy percig sugdolóznak, majd csend lesz.

— Eldöntöttétek? — közelebb lép — Megvan, hol reggelizünk?

— Halas bolt! — egyszerre kiáltanak — Pálcikás hal! — futni kezdenek.

A nagyok is elindulnak, nem rohannak, de megnyújtják a lépteket. A kereszteződések fogynak, az úton előttük az éledő város polgárai apránként szállingóznak. David és Elena harminc lépésig szaladnak, megállnak, de tíznél közelebb nem engedik a kísérőket. Újra futnak. Mona mosolyog, tekintetével a kicsiket követi. Keze Chriséhez kulcsolva leng, már egy fél óra is eltelik, amikor hirtelen elengedi.

— Ott maradt. — rémülten fordul — A terminálom a pihenőben van.

— Nincs. — megrázza a fekete táskát — Betettem.

— Az ágyat sem vetettem be. — egyet visszalép — A ruhád a földön…

— Elpakoltam, bevetettem. — kezét kimérten nyújtja — Gyere!

Újra összekapaszkodnak, de az érintés más, mint előtte. Hidegebbnek tűnik a lány keze, apró kis rezdülések futnak át rajta. Előttük az utca népe sűrűsödik, de csak egy-két rövid pillantás fordul a szürkébe öltözött család felé. A Tündér kapkodni kezdi tekintetét, bal kezével nadrágját és felsőjét igazgatja. A mozdulatok gyorsak, mégis céltalannak tűnnek. Chris sóhajt, körbenéz, azután halkan kérdez.

— Alena miatt vagy ilyen? — finoman közelebb húzza — Felzaklatott?

— Miből gondolod? — mosolyogva fordul, de eltűnik — Igen. Miatta.

— Nekünk Hercegnőből is a problémás jutott. — felnevet — Trükkös.

— Gonosz, Chris. — a szorítás erősödik — Az a nő gonosz.

A léptek halkan koppannak, az esti vihar utószele még rázza a leveleket. A fehér út pora felkavarodik, magasra szökik, majd elviszi a szél. A vezér öccsét nézi. A vidám futást és a széles vigyort arcán.

— Nem gonosz. Csak Hercegnő, Mona. — elmosolyodik — Eszik és iszik, alszik és felkel, szeret és gyűlöl.

— Kedveled őt? Mindazok ellenére is?

— Persze. — érzi mosolyát egyenesedni — Az a nő csupa meglepetés.

— Csak gonosz. — suttogja — Nincs benne meglepetés. Gonosz.

Nem beszélnek többet, az ember a lány mélyülő szuszogását hallgatja. A gyerekek elérik az utolsó kereszteződést, nem futnak el, bevárják a nagyokat. Négyen mennek tovább, a kirakatok üvegeiben a kis család tükörképe csillog. Elérik a köztes célt, David húzni kezdi Elenát, Chris a Tündért vezeti magával. Amint belépnek, a lila lények keze magasra lendül, nincs dicső reggel, sem Föderáció, mégis szélesek a groteszk mosolyok a jószágokon. A kisfiú felnéz, a vezér visszanéz rá.

— A mai reggeli a ti küldetésetek. — lehunyja szemét — Bátran!

A pult üvegére tapadnak, háttal állnak, az ember mégis tisztán hallja a szájakon sercegő érdes nyelveket a korgó pocakok felett. Balján újra erősödik a szorítás, a lány közelebb húzódik, testének melegét hűvös szavak követik.

— Ez a hely nagyon drága, Chris. — suttogja — Miért engeded nekik?

— Szabadok, Mona. — fejük finoman összeér — Tőlünk kapták.

Mint két földi róka a tyúkólban, a kis ragadozók egyik ínyencség után a másikra mutatnak, a lila lények együtt is alig tudják követni a kapkodó rendeléseket. A csomagok végül összeállnak, Mona elereszti emberét, de a vezér nem mozdul, még szemét sem nyitja fel. A kis talpak a panelig kopognak, két rövid zúgás, amíg a fényjel kialszik. Jobb kezében meleget érez, szögletes forma, papír tapintású. A bal sem marad üresen, a fa pálcika érintésétől nyála összefut szájában. A lángolt halacska illata erősödik. Lenéz. A gyerekek már a Tündért is felpakolták, sajátjukért futnak vissza, majd hangosan kiáltanak.

— Köszönjük!

A jószágok még intenek, de a tele kezekből látszólag nem is várnak viszonzást. Az ajtó nyílik, a szürke csapat halakkal megrakodva vonul az utcára. Mona a dobozkára mered, fedele szépen behajtva, egy kétágú fém bökővel tűzték össze, de bal keze neki is foglalt, a pálcikás halat emeli maga elé és megforgatja. Előttük vad csámcsogás zajlik, David a felét már el is tűnteti, mire a többiek hozzálátnak.

— Ez egy vagyon volt… — suttogja a lány — Miből fizették ki?

— Nyitottam nekik számlát, emlékszel? — harap — Valutát is kaptak.

— Ha így folytatják, hamar kifutnak belőle.

Nem több egy hümmögő rágásnál, amíg az ember elmereng. Az adminisztrációs irodában jár, a lény arcát bámulja, amikor az összegeket beüti. Látja a remegést, az elakadt lélegzet fülébe hasít. A fehér úton kopognak a talpak, a csámcsogás eltűnik, a gyerekek már a pálcikákat nyalogatják. Kiszökik egy kacaj, a rideg vezér maszkja leplezi. Nem néz a leskelődő Tündérre, előre mered, mintha nem nevetett volna. Egy váll ér hozzá, finoman meglöki. Suttogás követi.

— Mennyit vezettél át nekik?

— Eleget.

— Meddig.

— Bármeddig.

A szuszogás elhalkul, egy dobbanásig meg is akad. Némán majszolja a halat, előtte a gyerekek már a két dobozt fosztogatják. David az iskola felé fordul, Elenát is magával viszi, de a vezér lenyelt falatja után megállítja az eltévedő felderítőket.

— Nyúlverde, David!

Nincs magyarázat, a kisfiú mégis fordul, éppen az ellenkező irányba megy tovább. Elena sem kérdez, ő is mellé szegődik, csendben rágcsál tovább a csámcsogó mellett. A Tündér pálcikája is leürül. Felnéz.

— Nyúlverde? — szemöldöke felszalad — Nem az iskolába megyünk?

— De. — megforgatja a bökőre tűzött falatot — Csak előbb máshova.

— Nem mondtad, hogy máshova is megyünk.

— Csak azt mondtam, sétálós napunk lesz. — harap — Sétálunk.

A kisfiú fordul, Elena követi. Egy rövid kitérőt tesznek, a dobozok a szemétledobóba, az érintetlen fémbökők a zsebekbe, a kezek az utcai kehelybe kerülnek. Mosakodnak, ahogy a vezér tanította. Nincs hátra leskelődés, a vizet lerázzák, visszalépnek a fehér útra. Chris doboza is kiürül, lassan sandít oldalra. A lány meg sem bontotta sajátját, ujjai görcsösen szorongatják, a papír még itt-ott be is horpadt tőle.

— Nem szereted? — finoman meglöki — Vagy jóllaktál?

— Ez fényűzés, Chris. — morogja orra alá — Luxus és pazarlás.

— Attól, hogy nem eszed meg, még kifogták, megsütötték és kifizették. — keze lopja a távolságot a doboz felé — Ha nem fogy el, az a pazarlás. — megérinti — Ha nem bírsz vele, szívesen segítünk.

— Nem erről van szó! — felbontja, egy rövid szimatolás után grimaszolva nyomja el — Nem is szeretem a Klümoszi gömbkagylót. A foltos fodrozóhalat pedig még annyira sem. — kezébe nyomja.

Csendben mennek tovább, de Chris sem nyúl a dobozba, csak beleles, a szósz alatt megbújó húsokat nézegeti. A fűszeres illat körbelengi a csomagolást, sok aromát érez, édeset, savanykásat és valami mást is. Szeme fennakad, lassan fordul oldalra. A lány előre bámul.

— Én a nevüket sem tudom. — közelebb hajol — Nem is voltak kiírva, csak a kis rajzok mutatják, mi micsoda. — elmosolyodik — Te honnan tudod mi a nevük, takarékos doktornő? — nagyobbat bök rajta.

— Morbortól.

A fiú szája kiegyenesedik. Nem veszi le a szemét a Tündérről, mégis lépésenként egyre kevésbé látja. A Beraddo óriás képe éled előtte, a békaszerű fej görbülő ajkai. A Klümoszi hal és a szálka történetét a könnyező Tündér meséje váltja. A bolygóról-bolygóra rángatott hős, Morbor és a megmentett kislány, Mona rémtörténete.

— Sajnálom.

A kopogások üresek, mint a kék szemek előtte. Két sarkot mennek szótlanul, a levegőből eltűnik a hal aromája, az iparnegyed szaga elnyomja még a kedves illatot is. Acélpára terjed az utcákon.

— Hozzászoknak. — suttogja a lány — Tudom, hogy jót akarsz, de…

— Tíz évig éltek egy sötét lyukban. — a gyerekekre néz — Lánccal a nyakukban ettek szemetet. Nem szoknak hozzá a jóhoz. Csak kiélvezik.

— Hozzászoknak. — sóhajt — Mind hamar hozzászokunk a jóhoz, azután, amikor elveszik, az rosszabb lesz, mintha nem is lett volna.

— Az Iskolában más lesz. — egy falatba szúrja bökőjét — Azt eszik, amit mindenki más is. — a lány szájához emeli — Addig kiélvezhetik.

A kék szemek az ember arca, majd a szaftos hús felé fordulnak. Rövid szimatolás után egy gyors harapással tünteti el a halat. Sokáig rágja, de arcát minden mozdulat után egyre jobban torzítja a fintor. Nyel.

— Nem szeretem. — előre mutat — Van, aki igen.

A doboz finoman billegni kezd az ember kezében. Sokáig rázogatja, mire a zaj felkelti a ragadozó pamacsok figyelmét. Egy kimért bólintás elég, a távolság csökken, az étel gazdát cserél. Elena Monához áll, tenyerét felfelé tartja, de nem szól, csak nagy szemekkel bámul.

— Mi a baj? — a két lány összenéz — Mit szeretnél kis Tündér?

— Azt. — bal kezével a bökőre mutat — A fémet.

Három pislantás után Mona odaadja sajátját, majd Chris is kérdés nélkül megválik az övétől. A gyerekek újra előre szöknek, hangosan csámcsognak, halkan sugdosnak közben.

— Minek ez nekik?

— Üzletelnek. — elmosolyodik — Majd meglátod.

A lány még zavartabban pislog, tekintetét a Védencek és a vezér közt forgatja. Az utolsó csomag is kiürül, a szemét a ledobóba, a kezek a vízbe, a bökők a zsebekbe kerülnek. Elfogynak a csörgő kutak, a fehér falak szürkülnek, az acél szaga a tüdők mélyére hatol. A negyed zaja fülbántóan erősödik, gépek zúgnak, fémek csörögnek, recseg-ropog még az út is alattuk. A kovácsolt kapunál megállnak, pedig az kitárva várja őket. Chris végignéz a gyerekeken, majd a Tündérhez fordul.

— Itt nem dicső a reggel, kérlek ezt vedd figyelembe.

— Hol vagyunk?

— A bőrösöknél. — elmosolyodik — Eljöttem az új bundámért.

A vezér indul előre, az acélajtón három nagyot kongat, a környék is beleremeg. A fém nyikorogva tárul, bentről az acél gőze arcába csap. Belép a kovácsok fészkébe. Mögötte a lány középen, a gyerekek két oldalról kapaszkodnak bele. Nem ő vezet, húzzák, szinte ráncigálják a félhomályba. Chris körbenéz, a szürke tekintetek megszínesednek.

— Viharos nap volt. — hármat lép előre — Voltak felhők az égen?

— Voltak, Chris. — a fiatal kovács hozzá siet — Feketék.

— Milyenek voltak a feketék?

— Bolyhosak.

Átkarolja a fémművest, az öreg Stocis padjához indul vele. Száján szélesedik a mosoly, amint a szénrajzot meglátja rajta. Egyszerű vonalak, mégis mesteri a maga módján. A kimúlt kígyón ülő nyuszi vigyorog, egy Pantamo mosolya veszett el benne. Már éppen veszi a levegőt, amikor a kovács halk szavai hidegvízként érik.

— Volt egy szürke is. Acélosan lágy. — már csak suttog — Más fekete felhők is voltak. Nem bolyhosak.

— Együtt voltak? — oldalra néz — Egyszerre érkeztek?

— Nem. Az ezüstös előbb. A feketék másnap.

— Esett is?

Válasz nincs, csak karja alatt egy rövid rezdülés. Az irány változik, a műhely lépcsőjén az irodába mennek, ahol egykor Mortha is várta. Az ajtó nyílik, majd nagyot csattan mögöttük. Fényt gyújtanak, a félhomály után az ember hunyorog egy keveset. Szíve félrever. A kovács arcán a korom alatt lilás-zöld foltok árulkodnak az előző napokról.

— Ezt az ezüstös csinálta? — ökle roppan — Alena ütötte meg?

— Dehogy. — a szerény mosoly felett el is vörösödik kissé — Nagyon kedves volt. Ő csak csodálta az ön készülő páncélját. Dicsérte is.

Egy rövid felderítő pillantás fut végig az összevert fiún. A dühnek nyoma sincs, valami egészen más, félreérthetetlen érzést lát rajta.

— Alena Hercegnő. Érti a dolgát, de vigyázzon vele… — a szó torkán akad, lesüti szemét — Még a nevét sem tudom, kovács!

— Tarkas.

— Tarkas mint a Tarkas család fia… — megvakarja tarkóját — Vagy Tarkas, mint egy család Tarkas fia.

— Csak Tarkas. — felnevet, arcát összerántja a fájdalom — Vitmiss vagyok, rabszolgának születtem. — elhalkul — Csak egy nevem van.

Újra a kormos arcra néz, majd az asztalhoz sétál. Kezét végighúzza a bútoron, mögötte a köhögő öreg emlékképe kísérti.„Mortha Stocis… Maga nem rabszolgának született, ahogy Elena sem…”Remegni kezd.

— Valami baj van?

— Nincs. — mélyet sóhajt — Mit mondott a nőnek?

— Amit a katonáknak is másnap. — hangja acélosodik — Az Első Harcos rendelése. A nagyúr dolga nem tartozik ránk, rabszolgákra.

— Ezért verték meg? — már két kézzel támaszkodik a kopott fán — Mert nem beszélt?

A vastag ajtón át beszűrődik a bugyogó acél hangja. David és Elena csicsereg, a lépteik dobbanása a kalapácsok csengését is túlharsogja. Monát húzgálják. A szerszámok nevét és a feladatukat kiabálják. Bent csak a lámpák zizegnek, a tüdők lassan telnek.

— Volt velük egy zöldbőrű. Nem viselt sisakot se egyenruhát. — talpa alatt serceg a por — A páncél érdekelte, de nem azért lett dühös.

— Nem? — megtörli szemét — Akkor miért lett dühös?

— A nőről kérdezett. A páncélosról. — élesen reccsen a padló alatta — Nem mondtam róla semmit. Azután esett. Nem mondtam semmit.

A két tenyér ránehezedik a fára, az asztal panaszosan sír, majd beleszakad a nyomásba. Az ember hátában acélként rendeződnek a rostok, a ropogás végül kiszökik a testből is. Fújtat, de nem segít.

— Megnézi, Chris?

Valami pattan. Halkan szakad el, elveszik a test és a bútor hangjában. Felegyenesedik, fejét oldalra hajtva nyújtja meg nyakát. Fordul.

— Megnézem. — átkarolja — Azért jöttem.

Az ajtó nyikorog, a lámpa elalszik. Újra a félhomály szívébe tartanak, a sárgán izzó kohók közt egy kék szempár mered felfelé. A gyerekek már odébb vannak, egy polipszerű lény asztalánál settenkednek. A szikra hullik, a kis kezekbe szerszám kerül. Hárman ütik a kerek lemezt.

— Otthon érzik magukat. — Tarkas egy lélegzetig megtorpan — Az öreg Stocis örülne, ha látná a lányát szabadon járni.

— Örülne. — a Tündérre néz — Ahogy annak is, ha itt mindenki szabadon járhatna.

— Idővel. Talán. — egy félmosoly kanyarodik a kovács arcára — Podis szerint egy lépést megtettünk, jöhet a következő.

— Podis? — egy villanásig szalad fel szemöldöke — Ő is járt itt?

Válasz nincs, mintha elveszett volna a kérdés a csengő fémek között. Leérnek a lépcsőn, a nézelődő lány előtt fordulnak, de nincs megállás, Tarkas halad, léptei egyre gyorsabbak. Hátra vezeti az embert, a válaszfal mögött egy fémajtóig. Nincs bezárva, még retesz sincs rajta. A nyikorgás a sötétben hal el, a beszűrődő kevés fény visszacsillog a látomásról. A vakító jelenés alakot ölt, a jövő fehéracél kísértete áll előttük.