Egy szép nap

„A fehér páncélos... Hátat fordítok… Mona kiabál utánam… Elém fut… Visszatart… Gonosz szavakat mond… Puha pofon csattan… Fáj, pedig nem is érzem… Szoruló marok... Gyémántok gördülnek a zafírok előtt… Ujjak a húsba vájva... Eltaszítom a kedves illatot… Az arctalan mozdul... A fehér fénylő hajó emelkedik… A szürke lény nem ítél…”

— Chris, kérlek engedj el!

A fiú riadtan ébred a sikoltásra. Sötét van. Egy törékeny alkart markol, Monába kapaszkodik. Izmait a szikra feszíti. Eszmélő rémületében hirtelen ereszt a szorítás. A lány hátra billen, leesik az ágyról. Chris a félhomályon át is tisztán látja görcsösen görbülő ujjai közt a reszkető szemeket.„Retteg… Nincs vele egyedül...”

— Ne haragudj... Álmodtam... Valami rosszat.

Mona nem mászik vissza az ágyra, a fal tövébe húzódik, megtépett karját dörzsölve. A fiú lassan közelíti, leül mellé, de nem öleli át, csak együtt remegnek.„Nem kezded jól a férfi létet, Chris! Így megbecsteleníteni ezt az éjszakát…”

— Ki az az Elia?

— Elia? Nem tudom… Mona én nem akartam… Sajnálom, csak…

— Kiabáltál, Chris... — a lány hangja eljegesedik — Azt üvöltötted, hogy vezekelned kell. Vitmissekről beszéltél neki. Ki az az Elia?

— Nem tudom ki az… — rövidet sóhajt — Hasonlít… Nem tudom.

A szuszogás elakad, a kék szemek elé könnyek szöknek.

— Elia egy Otlaca név… — eltakarja arcát — A hercegnőd ágyasokat adott neked a hűségedért? Vagy Thammis? Az Első Harcos tündéreit?

A szó elsőre nem is üzen semmit, de amint az ágyra néz, kimarad egy dobbanás az ember mellkasában. A levegőt kapkodja, egyszerre önti el rengeteg gondolat. Összekavarodnak benne, egészen elveszik köztük.

— Csak egyetlen tündér van a Föderációban... — torkában megszorul a gombóc — És éppen Alena hozott el hozzá tegnap este. Ő nem akar bántani téged. Sosem tenne olyan ágyas dolgot… Én sem…

— Akkor ki az az Elia?

— Azt hiszem… — felhúzza térdeit — Te. Nomah voltam, de téged láttalak. Mentem valahova. Egy kék ruhás… Valami várt rám. Nem volt arca. Tudtam, hogy vele kell mennem, de nem engedtél. Megütöttél.

A reszketés nem szelídül. Chris a kiüresedett kék szemekre néz, de Mona elfordítja arcát. Az ember perceket vár némán, hallgatva az akadozó szuszogást.„Nem hisz nekem… Hogy gondolhat rólam ilyet ezek után?!”Mellkasa összeszorul, tekintetét a földön szétszórt ruhái felé fordítja. Mozdul, feltolja magát a falon.

— Sajnálom, Mona. — egyet lép előre — Jobb, ha én most megyek…

Nem jut tovább. Kezébe belekapaszkodva a Tündér visszahúzza maga mellé. Ismét a földön találja magát, a lány testének melegében ölelve.

— Miért álmodsz ilyeneket? — suttogja — Ők beszélték tele a fejed?

— Olyan valóságos volt, mint egy emlék… De nem az enyém. Másé…

A lány óvatosan dől oldalra, fülét a fiú mellkasára tapasztja. A hús újra felizzik a bőr alatt. Chris érzi a gyorsuló lüktetést, de a cikázó szikra sem tudja megállítani a csapkodó reaktort. Mona halkan szuszog egy percig, majd ismét visszabillen helyére. Egy halvány mosollyal fordul az ember felé.

— Hiszek neked. — mélyre szalad a sóhaj — De ne álmodj ilyeneket!

— Most sem akartam. — lehajtja fejét — De majd jobban igyekszem.

Újabb percek telnek el, miközben szótlanul ülnek tovább egymás mellett. A lány tenyerével alkarját dörzsölgeti, a fiú mozdulatlanul bámul maga elé. Tokan szavai visszhangoznak fülében a szörnyetegről és az erőről. Újra és újra átszalad rajta az érzés. Felsóhajt.

— Mit érzel most?

Összerezzen, Mona halk hangja lövésként hasít át a ködös emlékeken. Már nem ül mellette, előtte áll, pedig észre sem vette, hogy megmozdult. Egy pillanatra néz fel, majd tekintetét ismét a földre szegezi. A vékonyka hálóing látványa jóval több, mint amit most képes volna ép ésszel elviselni. Újra felhúzza lábait, arcát térde mögé rejti.

— Nem tudom mi történt. Nem tudom miért történt. Nem értem.

A csendes szuszogás üteme nem változik, Mona mozdulatlanul áll tovább az ember előtt. Chris fülében hangosodnak a zajok, a heves lüktetés is felerősödik a lány felől. Nem akar Térolvasni, de nem tudja megállítani. Minden részlet egyre intenzívebb körülötte, erősödnek a rezgések. Tenyereit a füléhez csapja, szemeit összeszorítja. Nem segít.

— Féltelek!

Minden elnémul a kiáltás után. Nincs szívverés, sem a fegyelmezett lélegzetek, teljes csend borul a szobára.„Kicsúszott…”Egy meleg áramlás mozdul meg arca előtt. Nem gyors, csak egy rövid nyári fuvallat a kedves illattal. Felnyitja szemét. A homályban Mona kezét pillantja, éppen maga előtt, mint a Noraman fedélzetén. Mögötte a lány békés mosollyal várakozik türelmesen. A tenyerek összeérnek, az ember feltolja magát, majd újra a talpára áll. Nem mintha szólni tudna, de nem is kell. Húzzák. Ismét birtokba veszik az illatos ágyat. Hosszú percekig tart, amíg a Tündér az ember mellkasát ölelve álomba merül. A fiú nem követi, éberen őrködik, saját jobbjára meredve.„Miféle Legenda ez? Csak torz mese egy nőverő hősről?!”Az idegen nap még messze jár, a kék feketeség terít be mindent. A kókadozó fiú ködösödő elméje küzd az eszméletért, a kevés megmaradt erejével próbál kitartani reggelig.„Korán van elindulni... Nem szabad elaludni… A szívverés hangjára... A békés szuszogásra…”

— Chris, ébredj! Indulnunk kell! — egy boldog hang sepri el az álmot.

A homályos szoba vörös fényben pislákol, benne a kék szemek csillognak. Egy sugárzó mosoly ragyog az ébredező fiúra. Mona egyenruháját ölti, kórházi viselet fedi el az embert babonázó bájokat.„Más, mint az űrruha, de így is szerencsések a betegek...”A lassú felkelést a felismerés követi, tenyere már nem fáj, nyoma sincs a fémgolyók súlyának. Ledobott göncei után kutat a félhomályban, de dolgát nehezíti a lány egy-egy sebészi pontossággal kivitelezett pajkos csípése. Mona kuncog, mintha a foltok a karján ott sem lennének a ruha rejtekén. A fiú nem nevet vele, csendben tűri a játékos sürgetést.

A lépcsőház nem lett barátságosabb az ébredező nap fényében, csak a lány mosolya teszi elviselhetővé a látszatot az ember szemének. Mona úgy ugrál a kopott kövön, mintha nem is a földön járna. Egyenruhás árnyéka szótlanul követi. Az utcára is a Tündér lép először. Megáll, szétnéz, majd karját nyújtja, kezét Chriséhez kulcsolva vezeti. Egy kedves reggeli séta indul.„Még csípős a hajnal hidege… Az alvó fák illata… Monáé... Ez szép napnak ígérkezik...”Az út hosszú, mégis gyorsan elfogy alattuk. A kórház előtt egy sarokkal torpannak meg. A városban még teljes a csend, sem léptek, sem beszéd nem hallatszik. A kulcsolt kezek lassan szétválnak, a lány ellopja a távolságot az ajkak közt. Egy rövid érintés, majd hátrébb lép.

— Ma én vagyok a soros, de éjszaka is bent kell maradnom a kórházban. — megböki az embert — Azért este találkozunk?

— Este találkozunk. — átöleli — Megígérem.

— Este találkozunk! — a lány mosolyát kapkodó léptei követik.

A fehér keresztút sarkán Chris még tovább marad, szemei a távolodó Tündért lesik, egészen a záródó üvegajtóig követi tekintete. Vadul lüktető szíve nem csendesedik.„Nem haragszik… Este találkozunk… Megbeszéltük…”A melengető érzés sem múlik, de a léptek elindulnak. Magán érzi a kedves illatot, elméjéből teljesen eltűntek a Föderáció aggasztó gondolatai. Üres, mégis teli.

Szemét a kelő csillag fényében is magához vonzza valami szokatlan, a magas tornyok egyikén egy furcsa kép vibrál.„Mint egy mozifilm…”Elakad a lélegzete. Magát látja, de mégsem teljesen. A haja más, az arca sem látszik, csak az egyenruha és a pillanat az övé a különös mozgóképen. A ládát cipeli az apró lények között. Feliratok cikáznak, a pár lépésnyi jelenet végtelennek tűnő ismétlődése közben.

— Az Első Harcos a változás… — olvassa suttogva — A Föderáció példaképe… Ősi értékek az új irányért… — elkapja tekintetét — Egy láda helyrerakása volt az egész… Miért kell ezt így felfújni?!

Az apró boltok sorához ér, a lila lények már készülődnek. Két katona áll mellettük, a dobozt öten taszigálják befelé. Meglátják az érkező Első Harcost, de rémület helyett szokatlanul meleg pillantások fogadják, gyerektől és felnőttől egyaránt. Chris csodálkozva néz vissza rájuk. A kis lény még int is, mielőtt apja ismét meginti.„A Nagyúr tisztelete azért még mindig fontos...”Chris finoman elmosolyodik, karját magasba emelve viszonozza a gyermek köszöntését, búcsúztatja a megszokott illemet. Új szelek fújnak, a Centaco Maxim Fővárosa reggelre megszépült a barna szemekben.„Este találkozunk… Ezt elmesélem neki!”A fehér falhoz közeledve lábai nem remegnek. Ez egy szép nap, még a zsémbesség sem képes elrontani. A kéz emelkedik, a panel villan.

— Mit akarsz?

— Mester, gombászatra készen állok!

A kapu nyílik, mögötte az előző nap kárvédelmi intézkedései már szépen összeszedve pihennek. A szélben meghajlott növények apró karókkal megtámasztva éledeznek.„A Mester megvédi azt, ami az övé.”

A kis faajtó tárva nyitva várja, a megszokott csoszogás invitálja a tanítványt. Chris készen áll. Elméje tiszta, lelke feltöltődött. Ez egy szép nap a hegyi kirándulásra, Védencek helyett azonban egy kérdés fogadja.

— Mondd, Apró Harcoska. Ma mit tanulnál?

Csak egy lélegzetig vár, de az éjjel eseményei gondolkodás nélkül indítják meg a szavakat.

— Egyensúlyt, Mester. Valamit az ember és a jelkép között.

— Olyan nincs, Apró Harcoska. — lassan felé fordul — Halni akarsz gyilkolás nélkül, vagy gyilkolni akarsz halál nélkül?

Újabb lélegzetet várna, de nem érkezik. Elakad. A lassan felé csoszogó lény apránként billeg előtte. Megáll, groteszk arcát felemeli. Halk cuppogása, mint a Japán Harcos ketyegése, úgy pattog fegyelmezetten. Nincs harag ábrázatán, mégis a hang egyre nyomasztóbban teríti be a szobát.

— Mester… Ezt nem értem… — habogja — Én csak nem akarok ölni.

— Pedig, ha harcolsz, ölni fogsz, Apró Harcoska.

A szavak a füleken át bekúsznak az ember mellkasába, hideg nyomásként terjednek szét benne. Nem tud felelni. Már mást sem tud. A kedves illat eltűnik ruhájáról, a kamilla aromáját is felemészti a gondolat bűze. Remegni kezd, pedig a szikra gerincéből feltörve egész lényét átjárja. Nem segít, önkéntelenül rázkódik.

— Apró Harcoska, a halál a harc velejárója, akárcsak a tétlenségé.

— Mester, én valamit meg akarok védeni... Nem fogok ölni!

Eltűnik a lény, de nincs csapás, se gáncsolás, csak egy halk suttogás az árnyékból.

— Amit megnyersz, máshol elveszted.

— Alena… — suttogja — Ezt mondta nekem ő is.

Egy csosszanás hangja terül szét a szobában, mintha hirtelen fordult volna hátra, de a sötétben a fiú nem látja mesterét.

— Érdekes. Talán a Romassa mégis többet tanult, mint hittem.

A reszkető kart az apró kéz szorítja, a fiút Tokan a kijárathoz vezeti, a küszöbön átlökve ereszti útjára.

— Apró Harcoska, hozz nekem három halált. — visszatér a házba.

— Nem értem, mester... — hátra fordul — Mit szeretnél tőlem?

— Akkor gyere vissza, ha három méltó véget tudsz felmutatni! Utána bármit megtanítok neked! — az ajtó csattan az ember orra előtt.

Chris magára marad a korhadt deszkákra meredve. Perceket vár, de nem érkezik több intelem. Bent csak a szék nyikkan egy rövidet, elcsendesedik Tokan házikója. Lassan indul el az ajtó elől, a kis sétányon a kapuhoz vánszorog. Végig pillant a város képén. Lábai megrogynak, térde az út fehér porában koppan.„Így ér véget? Az árral, amit nem lehet megfizetni? Hogyan tanuljon az ember nem gyilkolni, ha halált kérnek a tudásért?”Lassan tápászkodik, ezer Védenc súlyát érzi hátának feszülni. Halad előre, amerre lába viszi.

Nem jut messzire, a fehér kövezésen egy fekete bogár szalad át előtte. Hátán narancssárga minta, vigyorgó arcot formázva, mintha rajta nevetne. A haragos léptek utána erednek, minden lélegzettel egyre tisztábban látja a gúnyos alakot a sötét páncélon. Talpa oda ér, de nincs roppanás, elemeli a szaladó ízeltlábú felől.

— Halált mondott… — suttogja — Nem gyilkosságot… Csak halált… — a kis jószág tovább szalad, az ember árnyéka már nem követi — Ez akkor is egy szép nap! Legyen neked is az! — még int is a bogárnak.

Lassan halad az ébredező város belseje felé. Motyogó jelenségként ér az utca népe közé, három halál, ezt hajtogatja mantraként. A megragadt gondolatot egy illat űzi el. Felpillant. A lila lényeket látja meg az üvegfal mögött. Betér az üzletbe, összefut a nyál a szájában.

A tekintetek már nem reszketnek jelenlétében, szinte örömet lát, miközben étellel kínálják. Az ízletes fogásokkal az utcára vonul. Miközben fogy a finom hús, kedve egyre jobb. A Császár kérése jár fejében.„A halacska íze érdekelte… Talán a Mester is mesét kér? A három halál történetét?”A pocak megtelik, az elme kitisztul. Újra magán érzi a kedves illatot. Elmosolyodik.„Ez egy szép nap! Este találkozunk! Megígértem!”

A belváros utcáit robbanás rázza meg. A föld remeg a detonáció erejétől. Visszhangja majd ugyanakkora robajjal csap vissza. Az arcok eltorzulnak, a lábak futni kezdenek. Harsognak a rémült sikolyok.